1. Fejezet - Egyetlen nyuszkóm

Cím: Kiss me my Kookie!
Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), AU (alternatív univezum), nem mint banda, OOC, Humor, Romantika, Fluffy, Slash, Bromance
Páros: TaeKook, (TaehyungxJungkook)
Besorolás: (+12), később (+18!)
Figyelmeztetések: Trágár beszéd
Fejezetek: (1/?)
Író: Rossy
Tartalom: Kim Taehyung egy jólelkű, szorgalmas fiatal fiú, aki bekerülve a gimnázium bugyraiba, a sok rossz és jó között, megtalálja a legcsodálatosabb dolgot, amit életében csak kaphatott. Egy Jeon Jungkook nevű kicsit fiatalabb fiú lesz a legelső padtársa, de Taehyung sokkal, de sokkal többet lát benne, mint bárki hinné. Teljesen odáig lesz érte, és ha tehetné, bármit megadna neki, amit csak tud. Két év alatt Jungkook a legjobb barát jelzővel ruházta fel a másikat, hisz még soha nem gondolta, hogy ennél lehetne egyáltalán többről szó, de idővel rájön, hogy Taehyung nem csak felnéz rá, mint barátra, hanem egyenesen, talán kicsit másképp, de szereti.  
Hozzáfűzés: Yaay, hát ide is elérkeztünk! :D Nos, ezt inkább az egyik kedves barátnőmnek készítettem/készítem, kezdtem el, aki már nagyooon régóta rágta a fülemet, (ha most olvasod, tudod, hogy kamuzok) ezért szeretettel neki és persze minden kedves olvasónak jó szórakozást kívánok! <3 Remélem tetszeni fog, ez egy átlagos iskolai történetként indul, de ki tudja mi lesz majd a végén. :) Szóval, még egyszer, jó szórakozást kívánok!
(Ha hibát találtok, kérlek szóljatok!<3)

Taehyung pov.:

  Úgy, mint a burjánzó virágoskert éleszti fel tündöklő színeivel a rétet, úgy, mint a gyémánt hatású hullámcseppek a tengert, úgy, mint a galaxisok keveredő káosza az égrétegre festve. A kozmosz metamorfózisa. Rendetlenség volt a szívemben, míg nem találkoztam vele. Gaia voltam, míg ő maga Zeusz. Bevilágított engem, életet lehelve elernyedt testembe, mely a semmiben lebegett hontalanul, hidegen, és hő nélkül. 

- Van egy tollad? - A szél is megcsapott, mikor felém szegezte tekintetét. Csokoládé barna haja, úgy lebbent lassított felvételben, akár a zuhogó vízesés. Nem tudtam neki nemet mondani. 

- Számodra mindig van. – Mosolyogtam rá úgy, mintha mindenki mást kizárnék a térben, és csak ő lehetne tanúja a kedves énemnek. Bevallom, mindenki mással egy fasz vagyok, mert sokan a legminimálisabb törődést sem érdemlik meg tőlem ebben az iskolában.  

- És adnál is? Csak mert a töri tanár nagyon néz, hogy itt suttogunk – szólt vissza, a tábla felé meredve továbbra is, szája résein kipréselve a halk szavakat. Én csak támaszkodtam a jobb tenyerembe fektetett fejjel, és csak figyeltem, bal kezemmel kutatva, kivéve a tolltartóból az egyik íróalkalmatosságot, amihez hozzáértem. Felé nyújtottam, még mindig őt mustrálva, mire a kezem irányába fordult és kivette a tollat. – Hé, ez az enyém! – jelentette ki halkan a tényeket, mikor észre vettem, hogy igaza van, mert azt a tollat, pár hete nyeltem be tőle. Ahh, mire vissza csórom megint... 

- Ez nem igaz, még matekon odaadtad. – Suttogtam, nem törődve a tanárral, aki még mindig nem vette észre, hogy susmusolunk.  

- De nem örökbe. – Vetett egy fárasztó pillantást rám, majd megforgatva a szemeit, kinyitotta a tankönyvet, hogy olvashasson. Hah, azért is vissza fogom venni, had forrjon a cuki feje.  

A csengő hangja volt a megtestesült boldogság számomra. Hiába szerettem én is, meg Jungkook is a történelem órákat – részben a tanárnő miatt – attól még eléggé letudja szívni az agyunkat. Mint két értelmi fogyatékos, úgy szoktunk szünetet tartani. De komolyan, én vagy kiabálni szoktam, nevetni, esetleg másokkal beszélgetni – bár legfőképpen a barátommal foglalkozni, míg társam állandóan eszik vagy les ki a fejéből. Még ezt a kettőt is olyan édesen tudja csinálni... 

Soha nem felejtem el, amikor az osztállyal táboroztunk kilencedik nyarán. Jungkookal hajnali kettőkor lementünk palacsintát burkolni a szállás konyhájába. Ez azért volt vicces, mert ő valami kibaszott nagy zugevő, így amikor elkezdte csinálni a palacsintákat, tekergetni, lekvározni, kakaózni, meg minden szírszar túlcukrozott baromságot rákenni, hirtelen valahogy elég sokan letaláltak felénk, és mire kettőt pislantottunk, már vagy nyolcan lettünk a konyhába. Jungkook készítette az éjjeli tápot a sok birkának. Mert ugye hajnalban a legjobb kajálni. De nem is ez volt a lényeg. Mikor mindenki felment, ő még megevett vagy tíz palacsintát sunyiban, és utána mikor feljött, majdnem sírva fakadt, – erős túlzással – hogy mi lesz így a kockahasával, és erre elkezdett felülésezni hajnali háromkor az ágyán. Hozzábasztam a párnát, hogy álljon már le, mert nem fognak elveszni sehova a kockái, mellesleg nekem nincsenek is és nézzen rám, mégis milyen dögös vagyok anélkül is. Utána elkezdtük dobálni egymást, ami nevetésbe torkollott, és végül mindannyian, akikkel egyszobában voltunk, elkezdtük szórakozni. Annyira nevettünk, hogy már fájt a torkunk és könnyesek voltak a szemeink. Nekem gyakorlatilag másodnapra már hangom se volt a sok baromkodás, és sikítozás miatt. Jó szarul is voltam, de legalább a barátommal.

- Jössz a mosdóba? – kérdeztem bociszemekkel, nehogy most törjön elő a lusta énje.

- Aha, de haladjunk, mert utána... – Félbeszakították.

- Angol lesz! – pattant a padja elé Namjoon, egy nagy mosoly kíséretében, mire mind a ketten ránéztünk. Fehér ing volt rajta, fekete nyakkendővel, és egy kopott, szűk farmernadrágot viselt. Olyan érdekes, hogy egyszer stílusosan, de tényleg, nagyon jó ízléssel válogatja a ruháit, de van, amikor teljesen kiakasztó szettben jelenik meg. Rózsaszín fánkos póló, rövid nadrág, térdzokni... tök mindegy mekkora okostojás. Nem mindig találja meg a köztes állapotokat. – Ment a múltkori doga, pici Jungkook? – kérdezte csípőjére helyezett kezekkel a magasabb. Társam csak szúrós szemmel mérte végig.

- Hármas lett – mondta, majd felállt. –, de pont leszarom – betolva a székét, indult az ajtó irányába. A félfa mögött, mikor eltűnt, még visszadugta a fejét. – Jössz?

- Ahh, egy perc – mondtam, mire bólintott egyet és eltűnt.

- Mi a baja már megint? – kérdezte Namjoon félig felhúzott szemöldökkel.

- Tudod, hogy utálja az angolt. Gyakorlatilag az arcába vágod tudatosan, hogy érezze, mennyire nem megy neki.

- De csak megkérdeztem – mondta, majd elindult a padja irányába. –, amúgy is, ha nagyon szeretné, én segítek neki, de te magad mondtad, hogy nem szeretné.  És tényleg nem bántásból kérdeztem, nem tudtam, hogy ennyire a szívén viseli.– Meglepetten vakargatta a fejét. Helyet foglalva pakolt elő, mikor már én is az ajtóban álltam.

- Pontosan, nem is kéri a segítségedet. De azért köszi. – Mondtam egy vigyorral, eltűnve az ajtó mögött. Huh, még szép, hogy nem hagyom őt kettesben Jungkookal. Minek segítsen neki, ha én is tudok? Igaz, nekem sem tökéletes a nyelvtudásom, de az alapokat jobban vágom, mint a társam, szóval nyugodtan eltudnám neki magyarázni. Ehh, tényleg nem féltékenységből, se megszállottságból. De én szeretnék mindenben az első és segítőkész lenni neki. 
– Kookie? Hol vagy? - billegtem be a piszoárok között, de ő sehol sem volt. Hmm... van egy sejtésem, hogy...

*

Az étkezőkörasztalok körül foglaltak helyet a diákok, természetesen körbe köszöntem, hiszen mindenkit ismertem. Nem túlzás, de tényleg népszerű voltam az iskolában. Talán amiatt, hogy táncolok, vagy nem is tudom, de elég sok csodálkozó szempár szokta felkelteni a figyelmemet, mikor visszanézem a fellépés videóimon a közönség arcait.
Az ebédlő melletti asztalsorok között kerestem a szememmel őt, mire - még szép - megtaláltam. Háttal ült, de már most mosolyogtam rajta, hisz láttam, éppen táplálkozik. Elég vehemensen...
- Te zugevő galád! - szóltam rá kuncogva, megjátszott indulattal, mire megrezzent, és teleszájjal fordult hátra, felpillantva, hogy ki a fene szól már be, de amint észrevett, azzal a lendülettel fordult vissza. Megforgattam a szemeimet, miközben leültem elé, majd az asztalon összefontam a kezeimet, úgy pihentetve hosszú ujjaimat. Diplomatikus nézésekkel bombáztam Jungkookot, aki folyamatosan figyelt. Akár egy sas, úgy nyelte le a maradék falatokat, mint aki bármelyik pillanatban ölni tudna.
- A kaja megold mindent. - köpte teleszájjal, majd végleg lecsúsztatta a csirkemelles szendvicset a torkán egy pohár tea féleség kíséretében.
- Na jó, mi a gondod, kedves Kookie? - kérdeztem oldalra döntött fejjel.
- Chung-Ho tanár urat ismered, nem? - eltöprengtem a kérdésén, majd bólintottam egyet. Láttam párszor a szobrász terem előtt elsétálva talán... - Azt mondta, hogyha jövőhétre nem lesz kész a mintázásom, akkor megbuktat félévkor. Megfog buktatni, ember! - szólt, majd felállva, kivágta a széket, és idegesen összegyűrve a tenyerei között az ételes fóliát, kidobta a kukába, majd kihúzva a széket, visszaült. Szóval megint az a tanár baszta fel az agyát.
- És ez mikor talált meg? - pillantottam lenézően az irányába. Természetesen nem neki szólt, hanem annak, hogy már megint az pökhendi férfi áll a rossz kedve mögött.
- Ez? Hát kérlek szépen, ez az ember abban a percben, amikor kitettem a lábamat a teremből. Tae, nekem elegem van... miért baszogat mindenki egyfolytában? Próbálom a maximumot nyújtani mindenben, amiben csak tudom, és erre ezt kapom. Tényleg ott tartok, hogy semmire nem vagyok jó, Namjoon is oda jön az angollal és... áhh! - dőlt hátra elesetten a székében, majd a plafont kezdte fixírozni. Jaj ne... csak ezt ne Jungkook. Ilyen faszságokat beszél pont ő, aki mindenkinek etalon lehetne a művészetekben? Istenem, de gógyis vagy barátom!
- Téged tényleg az érdekel, hogy mit mond pár tanár, vagy diák? Ezekkel nem kell foglalkozni, jobb időtöltésük sincs, mint baszogatni. Figyelj, - nyúltam a tenyerét megfogva mind két kezemmel. - te elképesztően jó vagy mindenben, Jungkook. Most, hogy az angol nem megy, jaj istenem, hát mi a franc van akkor? Elmagyarázom, ha kell, bármit, csak szólj. Tudod, hogy segítek. És nem is ez a főbb lényeg, mintadiák vagy ember, ezt fogd fel. Nekem meg a matek nem megy, na? - néztem rá felhúzott szemöldökökkel, mosolyogva.
- Meg a fizika, se a kémia, biosz... - már láttam azt a halvány görbületet a sunyi kis ajkain.
- Naaa, azért nem kell mindent idevágni, tudom én azt, hogy miben vagyok rossz! - nevetett. A legszebb hang, amit csak eltudok képzelni. Olyannyira tud fájni, ha őt valaki bántja, hisz olyan törékeny lelkű, és ha ehhez az kell, hogy az én lustaságom vidítsa fel, - mert ugye én sem voltam ám rossz nagyon, csak lusta tanulni - akkor felvidítom. Kis harmat szívű és...
- Igazad van, fel kellene kötni az összes tanárt a nyakkendőjükön az épület zászlótartójára. - Kuncogott, még mindig fogva a tenyeremet. Aha, vagyis, amiben érzékeny, az inkább a szobrászat, de amúgy meg egy bérgyilkos simán lehetne belőle. Lehet csak én féltem túlzottan...?
- Aha... látod, ennyi volt. Ha szeretnéd segítek én is akár felkoncolni őket! - mondtam már szintén nevetve.
- Igen igen, aztán meg a maradékukat megetetném Fasírttal és Vickyvel. - Jaj ne Kook.
- Kérlek, csak ne gyere a macskáiddal. - Tenyereimet a szemem elé tettem, hátha megvédenek a macskás történeteitől, majd az asztalra borultam, mire társam, gyorsan elvette az innivalót, hogy le ne borítsam.
- Idióta! - mondta, a poharat az égbe emelve, majd lassan mellém tette. Majdnem kiborítottam, ezért volt a fellángolás. Na ja, olyan vicces, amikor nem komolyan, de mégis indulatosan, viccből leidiótáz. Érzem, hogy szeret. 

Megint elkezdtem kuncogni ezeken a gondolatokon. 

- De hidd el, Fasírt tényleg megenné az emberi húst. Nincs olyan állat még egy a Földön, aki még a műanyag dobozt is elrágcsálná, és... meg is emésztené. - Szörnyed el az emlékektől Kook, de én csak felnéztem rá fekve. Az a macska a halálom, olyan dagadt, hogy az már nem lehet igaz. Túl van szeretgetve az a Garfield hasonmás. Alapjáraton se kedvelem a macskákat, mert olyan ördögi teremtmények, mintha a Sátán teremtette volna az összeset. Ez a Fasírt nevű dög akkora, hogy akár megenné fél Koreát. Esküszöm, hogyha elengedném a hegyen, legurulna.
Nem értettem Jungkook mit szeret ezen a két szőrgolyóköpőn, de amíg ő imádja őket, én nem szólhatok ez ellen.
- Vicky rendesebb, mint Fasírt. Bár nem igazán szeretnék találkozni egyikkel se, mert a végén még megtalálnának enni engem. - Mondtam ajakbiggyesztve a gondolattól, majd egy óriásit szippantva feltápászkodtam, hogy felálljak. Jungkook kacagva követett, mikor már felértünk a terembe.

- Ugyan, szeretnéd őket, ha csak egyszer velük lennél egy órát! - mondta oldalba bökve, majd leült a padba.
- Hát... megtudhatnánk, ha esetleg meghívnál. De mivel nem terjed a macska szeretetednél tovább a barátságunk, ezért soha nem derül ki... - mondtam zsebbe dugott kezekkel lépkedve, akár egy kisfiú, nagy szemekkel nézve rá, és az ajkaimat rezegtetve folyamatosan, mintha könyörögnék neki azért, hogy elmehessek hozzá.
- Na jó... Jövőhéten ráérek, mert nem lesznek otthon anyuék, és vigyáznom kell a kis cicáimra. De... - félbeszakítottam hevesen, az arcába tolva az enyémet.
- Akkor te most nem szórakozol?! - néztem rá, hiszen még soha nem hívott meg magához! Nem viccelek, két év alatt egyszer sem jutottam el hozzájuk, ő is talán eddig csak egyszer lehetett nálam, de annyira feltüzelt a gondolat, hogy majd kipattantam a bőrömből. Igaz, szokatlan, hogy a legjobb barátok vagyunk, és szinte egyikőnk sem tud semmit a másik otthonáról. De ez részben mind a családi háttereinktől függött, így mi sem tehettünk sokat ez ellen. - Tényleg elmehetek hozzád?! Mennyi időre?! Hány percre, és... - most ő vágott közbe.
- Higgadj már le! - szólt rám hangosan, mire az alapzajban amúgy se vette észre senki a sok nyüzsgés között, hogy rám szólt. - Átjöhetsz, nem zavarsz, és ott is aludhatsz. De ezt még meg kell beszélnem anyával, hogy tuti-e. Hisz valószínűleg engedni fog, mert ő meg engem nem szeret egyedül hagyni. - Fordult a füzetéhez, majd elővette a tollát és rázogatni kezdte az ujjai között játékosan. Na igen, ez azért kicsit vicces, hogy lassan tizenhét éves lesz, és még mindig pici fiúként kezeli az anyukája, az apukájával egyetemben.
Azt hittem helyben kapok sokkot. Ez akkora mámorként ütött be, hogy innen már a napom további részét semmi nem ronthatta el. Semmi!
 - Köszönöm! - mosolyogtam rá, mint a tejbetök, majd én is a helyemre ültem. Levakarhatatlan volt a jókedvem, hiszen ez valami eszméletlen. Végre elmehetek hozzá és együtt játszhatunk, vagy nem is tudom... én inkább ölelgetném most helyben, vagy akár... igen, akár meg is csókolnám.
Grimaszba futott az arcom a hirtelen gondolatváltással. Hiszen megint csak előjött, ahh. Tudom, hogy lehetetlen dolgokat táplálok magamban, és tudom, hogy soha nem jöhetne össze. Jungkook egy csodálatos srác, és ezt már első pillantásra tudtam, mikor belépett az osztályterembe. Tényleg felnéztem rá, egyszerűen fantasztikus volt, és magam sem tudtam miért éreztem ezt. Eleinte a tehetsége miatt, hiszen iszonyatosan ügyes rajzos volt, nem mellesleg szobrász szakon tanul az itteni művészetin velem szintúgy - csak én nem rajzon, hanem tánc szakon vagyok. Elmondhatatlanul örültem, és már alig vártam azt a napot. Mit is fogok tenni? Magam se tudom, de mindenképpen szórakozni fogunk! Áhh, alig várom, el sem tudom hinni. 

- Ez mit jelent? - bökött rá a tollával egy mondatra Jungkook, mire még mindig a felhők közt repkedve fordultam oda hümmögve.
- Azt, hogy nagyon szeretlek. - Válaszoltam, egy halkat huncogva, majd megint elmerültem a képzelgésbe.
- De akkor miért az van odaírva, hogy "How much orange juice is made in Florida"? - összevont szemöldökkel támaszkodott meg az arcán. - Nagy segítség vagy, ebben egy olyan állítás sincs, hogy "love"...
Hát persze, hogy nincsen. Hiszen ez belőlem jött, és nem holmi lapra nyomott tintából íródott szavakból. Valóban nagyon szeretem őt, és nem vagyok hajlandó elengedni. Hisz olyan kis aranyos, amikor puffog!