Cím: Kiss me my Kookie!
Műfaj: Yaoi (fiú x fiú szerelem), AU (alternatív univezum), nem mint banda, OOC, Humor, Romantika, Fluff, Slash, Bromance
Páros: TaeKook, (Taehyung x Jungkook)
Besorolás: (+16)
Figyelmeztetések: Trágár beszéd
Író: Rossy
Tartalom: Kim Taehyung egy jólelkű, szorgalmas fiatal fiú, aki bekerülve a gimnázium bugyraiba, a sok rossz és jó között, megtalálja a legcsodálatosabb dolgot, amit életében csak kaphatott. Egy Jeon Jungkook nevű kicsit fiatalabb fiú lesz a legelső padtársa, de Taehyung sokkal, de sokkal többet lát benne, mint bárki hinné. Teljesen odáig lesz érte, és ha tehetné, bármit megadna neki, amit csak tud. Két év alatt Jungkook a legjobb barát jelzővel ruházta fel a másikat, hisz még soha nem gondolta, hogy ennél lehetne egyáltalán többről szó, de idővel rájön, hogy Taehyung nem csak felnéz rá, mint barátra, hanem egyenesen, talán kicsit másképp, de szereti.
Hozzáfűzés: Sziasztok! :) Ne lepődjetek meg a sok pov cserén, minden egyes szó nagyon fontos a történetben, szóval nézzétek el, ha kicsit zavarosnak tűnhet. Remélem, hogy tetszeni fog, még ha rövid is lett. Kevés időm volt mostanában, tényleg semmi szinte, de haladgatni próbálok. :) Jó szórakozást!
(Taehyung pov)
(Jimin pov)
(Jungkook pov)
Jimin
Egy kincs, mitől kifakad, egy varázs, melyért kiapad, egy csoda, mely megváltoztat, s megragad. Kiszárít, majd magával húz megperzselve bőröd erényével, s nem ereszt, míg teljesen feléget. Ő maga a tűz, míg lelked szemben szalmaszál, s lángra lobbanva eltűnik, majd áldozatává válsz. Megtébolyító tűz, melyet táncával űz, nem hagyja, hogy szabadulj soha. Rabja vagy, törődj bele, hiába tagadod, nem menekülhetsz előle.
Jungkook
Taehyung
- Azta... élet... – tátotta el a
száját az egyik társam. – Nem piskóta ez a gyerek. – csak figyeltük, ahogy táncol.
Modern táncosok voltunk, ez tény, de természetes,
hogy a négy fal között, mi is a sajátos, kedvenc stílusainkat űztük. Én
igazából imádtam a modern táncot, a kedvencem volt. Hülyeségnek
tartottam, szinte lehetetlennek, de kiskorom óta szerettem volna mindenkinél jobb táncossá válni. Mikor anyukámmal táncolgattunk
karácsonykor, ott tipegtem a fa mellett - emlékszem, majdnem feldöntöttem az egész fát, mikor a villódzó fénysort ragadtam meg
segítségért, és akkor éreztem, hogy én táncos akarok
lenni. Kibillentem a fránya macskánk miatt, így majdnem a fával
együtt estem én is. Az a macska egész életemben - oké, csak hat évesen voltam -
terrorizált. Mindig megkarmolt és fújtatott rám, amit soha nem értettem. De
igazából, ha ő nem lett volna, nem tanulok meg balettozni se. Pipiskedve szaladtam, hogy ne kapja el a bokámat anno.
Gyönyörű, érzéki mozdulatok... Egy történetet mesélsz el minden egyes tánccal. Emlékszem, hogy itt a legelső óránkon csak
„játszottunk”, vagyis el kellett táncolnunk az egyik napunkat reggeltől estig. Emlékszem, imitálni kellett,
hogy "kitakarózunk" az "ágyból" kecses mozdulatokkal nyújtózkodva, meg hasonlók. Én finoman fordulva, lassú
mozdulatokkal álltam fel, fekvőpozícióból. Ahh,
olyan jó volt, az elejét vagy tízszer elnevettem, ami miatt Jimin is beszólogatott, hogy „kezdő” vagyok, de hát, ha egyszer vicces volt? Zavarba jöttem, túl sok szempár volt, és én se voltam teljesen
profi. A fogmosós résznél eredtek el a könnyeim, mikor már nem bírtam tovább. Tiszta komédia volt, mert nem tudtam teljesen ellazítani a tagjaimat.
Viszont
ez a srác, hát... baszott jól táncol, és mindent, amit eddig kértünk tőle, rendesen sőt, még kiemelkedően el is táncolta nekünk! Balett, hip hop, keringő, bachata, break, és ajjajj... most
pillanatnyilag felkérte ez a srác, az egyik lány társunkat, mert a salsát is felhozta valaki. Tényleg nem szoktunk ilyet csinálni és pláne
nem ugráltatunk másokat ok nélkül, de most rettenetesen kíváncsiak voltunk, így
reméltük, hogy nem vesszük el a kedvét semmitől. Valószínűleg
látta, hogy csillogó szemekkel vizslatják, ezért mosolygott párszor. Tudja magáról
a kis huncut.
Csak beharapott alsó ajkakkal tudtam a szemem sarkából Jiminre figyelni, aki csak mellkasa előtt összefont karokkal nézte az új jövevény szereplését. Már most látom az előre megvető pillantást, mellyel készül a földbe tiporni, ha nem látja megfelelőnek ennek a srácnak a táncát. Ez jó. Szegény, kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz, ha a szeretett táncát stílusát megint csak valaki „rosszul” adja elő. Bár kétlem azok után, amiket felmutatott ez a srác, az kéne még, hogy ebben legyen pont gyenge. De Jiminből kitelik, hogy a véleményét nyersen, és őszintén odavágja, olykor pedig nagyon maximalistán.
Mielőtt elkezdte, tincseit érzékien kisimította a homlokából hátra. A táncpartneréhez fordult, aki kis híján pírban égett.
- Szabad, hölgyem? - a mosolya, akár a nyári szellő kellemes cirógatása. Még az én szívem is erősebben dobbant, és az egyik szemöldökömet a homlokomra akasztottam. Nem vagyok meleg. Talán egy kicsit melegem van, de ez nem jelent semmit. Na jó... Ki ez, hogy így megigézzen embereket? Mindenki csak ámul s bámul. Szegény Hayun is el van pirulva előtte. De csak félve bólintott. Ha nem tudnám, hogy ez a lány milyen, - félreértés ne essék, aranyos, és tiszta szívű, de ő is a kimagaslóan tehetséges táncosok körébe tartozik - akkor azt hinném, hogy egy törékeny virágszál, melyet ez a srác óvón öntöz, s védi attól, hogy le ne szakítsák őt. Elkezdtek táncolni, megfogta a kezét, s a derekát átfonta a másik karjával. Mikor biccentett Jimin – mert, ki más - akkor a zene elindult és elkezdték.
Azok a mozdulatok... Az, amit átad. Hát ez... jobb, mint Jimin.
Ha sokkal feltűnőbben figyelte volna mindenki őt, talán még ránk is szólt volna. De nem, nagyon furcsa. Az arca kisimult és még pislantani is elfelejtett. Szerintem lesújtotta a jó, vagy a rossz értelemben látottak.
A tanárnő tapsolni kezdett, majd felállt.
- Nahát! Le vagyok döbbenve! Te tényleg sokszínű vagy Hoseok, és milyen tehetséges... Csak nézz rá a többiekre, hogy levetted őket a lábukról. Remélem ti is tanultok tőle! - nézett rám szúrósan a tanárnő, amit nem tudtam hova tenni, de azért visszakacsintottam. Utána megforgatta a szemeit. Kit érdekel? Meg is értem Jimint, ez a nő mindenen fennakad.
A srác körbenézett és mintha eddig egy pillantást sem vetett volna felénk egész táncelőadása alatt, elmosolyodott és csak ennyit mondott: „Oh”.
Nem tudtam megállapítani Jimin fejéből, hogy most ideges-e, vagy nem. Mindenesetre, szeretem a cirkuszt, ha kicsit lentebb kell adnia az egoból. Bár, Jiminnek volt is mire, de Hoseok nem tűnt egy egoista srácnak. Inkább olyannak, mint aki élvezi, amit csinál és tényleg érzésből mozdul a dallamra.
Csak beharapott alsó ajkakkal tudtam a szemem sarkából Jiminre figyelni, aki csak mellkasa előtt összefont karokkal nézte az új jövevény szereplését. Már most látom az előre megvető pillantást, mellyel készül a földbe tiporni, ha nem látja megfelelőnek ennek a srácnak a táncát. Ez jó. Szegény, kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz, ha a szeretett táncát stílusát megint csak valaki „rosszul” adja elő. Bár kétlem azok után, amiket felmutatott ez a srác, az kéne még, hogy ebben legyen pont gyenge. De Jiminből kitelik, hogy a véleményét nyersen, és őszintén odavágja, olykor pedig nagyon maximalistán.
Mielőtt elkezdte, tincseit érzékien kisimította a homlokából hátra. A táncpartneréhez fordult, aki kis híján pírban égett.
- Szabad, hölgyem? - a mosolya, akár a nyári szellő kellemes cirógatása. Még az én szívem is erősebben dobbant, és az egyik szemöldökömet a homlokomra akasztottam. Nem vagyok meleg. Talán egy kicsit melegem van, de ez nem jelent semmit. Na jó... Ki ez, hogy így megigézzen embereket? Mindenki csak ámul s bámul. Szegény Hayun is el van pirulva előtte. De csak félve bólintott. Ha nem tudnám, hogy ez a lány milyen, - félreértés ne essék, aranyos, és tiszta szívű, de ő is a kimagaslóan tehetséges táncosok körébe tartozik - akkor azt hinném, hogy egy törékeny virágszál, melyet ez a srác óvón öntöz, s védi attól, hogy le ne szakítsák őt. Elkezdtek táncolni, megfogta a kezét, s a derekát átfonta a másik karjával. Mikor biccentett Jimin – mert, ki más - akkor a zene elindult és elkezdték.
Azok a mozdulatok... Az, amit átad. Hát ez... jobb, mint Jimin.
Ha sokkal feltűnőbben figyelte volna mindenki őt, talán még ránk is szólt volna. De nem, nagyon furcsa. Az arca kisimult és még pislantani is elfelejtett. Szerintem lesújtotta a jó, vagy a rossz értelemben látottak.
A tanárnő tapsolni kezdett, majd felállt.
- Nahát! Le vagyok döbbenve! Te tényleg sokszínű vagy Hoseok, és milyen tehetséges... Csak nézz rá a többiekre, hogy levetted őket a lábukról. Remélem ti is tanultok tőle! - nézett rám szúrósan a tanárnő, amit nem tudtam hova tenni, de azért visszakacsintottam. Utána megforgatta a szemeit. Kit érdekel? Meg is értem Jimint, ez a nő mindenen fennakad.
A srác körbenézett és mintha eddig egy pillantást sem vetett volna felénk egész táncelőadása alatt, elmosolyodott és csak ennyit mondott: „Oh”.
Nem tudtam megállapítani Jimin fejéből, hogy most ideges-e, vagy nem. Mindenesetre, szeretem a cirkuszt, ha kicsit lentebb kell adnia az egoból. Bár, Jiminnek volt is mire, de Hoseok nem tűnt egy egoista srácnak. Inkább olyannak, mint aki élvezi, amit csinál és tényleg érzésből mozdul a dallamra.
*
A
csöngésnél elsétáltunk a büfébe páran. Le is ültünk enni Namjoonal az ebédszünet miatt. Összefutottam
vele a lépcsőknél és onnan már együtt mentünk. Nem,
félreértés ne essék, kedvelem Namjoont, de ha
valaki túl okos mellettem, egy ideig bírom csak megtűrni. Ettől függetlenül
megvolt vele a suli-barát kapcsolat felém, de ez közel sem ért fel Jungkookéhoz. Beálltam
a sorban, majd kértem egy szendvicset, mert már a gyomrom
éhen pusztult, míg ő csak egy ilyen
szénsavas citromos lötyit iszogatott, már állva.
- Készültetek a témazáróra? – kérdezte előttem ülve az asztalnál. Fasza, mindig a tanulás a téma... Csak ne lenne ennyire lekorlátolt az agya. Egy kislánnyal egyszer jobban elbeszélgettem a Thomas a gőzmozdonyról, mint Namjoonnal a másodfokú logaritmus függvény kotangens plusz mínusz tudja a rákról. De mindig olyan élvezettel magyarázta, hogy nem volt szívem felállni és elhúzni a faszba. Jófej vagyok, kedves és aranyos.
A szendvicsem felett pillantottam rá, mikor feleszméltem a felém szegezett kérdésére, majd hátradőltem a székemben, és az egyik tenyeremet a hajamba túrtam.
- Ma írunk témazárót? – kérdeztem őszinte mosollyal, mire megforgatta a szemeit.
- Igen, és ha tudnád... - Jaj ne, elkezdte volna, de megmentettek!
- Sziasztok, zavarok? – az ismerős hang irányába fordultam, amely kiszakított végre Namjoon kezdetleges szófosásából, és mosolyogva konstatáltam, hogy az új osztálytársunk az. – Csak azért kérdem, mert még senkit sem ismerek és a te arcodat jegyeztem meg valamennyire. Leülhetnék? – olyan kedves, és barátságosnak tűnt, hogy csak bólintottam egyet. Most, hogy nem táncolt, mintha teljesen más ember lenne. Oké, de mindenki másabb egy picit, ha nem táncol. Picit... Jimin olyankor egy másik létforma. Szenvedélyes. Azért ég és föld, bevallom.
- Ah, üdvözöllek körünkben. Én Kim Taehyung vagyok. – nyújtottam felé a kezemet illedelmes, jó modorral megáldott gyerekként, amit vidáman fogadott. – Ő meg ott Kim Namsterjoon. – biccentettem oda, mire mosolyogva pislogott.
- Most komolyan? – kérdezte a szemüvege alatt az említett.
- Shhh, az vagy, nyugi. – mutatóujjamat az ajkam elé emeltem, majd visszafordultam az új barátunkhoz, aki csak halkan kacagott.
- Jó arcoknak tűntök. – mondta kifújva a levegőt, mire hátradőlt a székében. – És amúgy... milyen itt a suli? Vagyis, szép meg minden, de jobban esik veteránoktól hallani, mint sem a kis takony kilencedikesektől. – Na jó, ezt a gyereket, már most bírom.
- Na, csak nem megtaláltak téged is? – kérdeztem. Ugyanis, az itteni kilencedikesek, valahogy mindig elvannak szállva maguktól. Legszívesebben a lépcsőn is lelökném őket sorba állítva. Állandóan a kicsik, akik felhúzott orral szelik a folyosót. Egyszer az hittem elhasalok, amikor Jimin kibuktatta az egyik gyereket, mert lebuzizta. Az az ittlétem csúcspontja volt eddig.
- Engem nem, de mással nagyon durván viselkedtek az előbb. Kicsúfoltak egy tizenegyedikest, mert nem Iphone-ja van, hanem Nokia-ja. – egy pillanatig dermedten nézett a semmibe, talán elmélyedve, hogy ez most normális dolog itt, vagy ez megszokott. Kifújta a levegőt, majd a táskájából előkotorta a pénztárcáját. – Na, veszek valamit, éhezem.
- Oké – csak ennyit mondtam. Ez jó. Majd megszokja az ittenieket. Namra néztem. Csendben szemeztünk és már kezdtem kellemetlenül érezni magamat. – Mi van?
- El ne merd rontani.
- Mi? Miért én? – kérdeztem, a mellkasomra tapasztva a tenyereimet, miszerint nem értem, mire gondolhat, - amit természetesen értettem - de ő csak szúrós szemekkel illetett. – Na jó, nem fogom. Amúgy is... Ahh! – a nyakamba vágódott valaki, mire észrevettem nagy meglepettséggel, hogy megszorít hátulról és kuncog.
- Taetae, olyan boldog vagyok! – Ezer közül is felismertem volna Jungkook édes hangját. Ahogy a nyakamon csimpaszkodott hátulról, alig bírtam megmoccanni. De nem is akartam, csak az egyik kezemet felvezettem a bicepszéhez, hogy megfogjam s megtudjak fordulni kicsit.
- Halika, mi a helyzet? – kérdeztem kaján vigyorral az arcomon, a haját összekócolva tenyeremmel. Félig felhúzott szemöldökkel vártam, mire a fülembe suttogott, amitől kirázott a hideg.
- Gyere, elmondom. – hirtelen éreztem, hogy felperzsel a lehelete, melyet a fülem bánt, de tartottam magamat, így kérésére felálltam a székemből, kosarasat játszva, kidobva a szendvics papírt a közeli kukába. – Ez hihetetlen, de... – éppen közbevágta Hoseok, aki már jött is vissza az ételével a kezében.
- Mész is el? Oh, szia! – negédes mosollyal nyújtotta az üres kezét Jungkook felé, aki nagy szemekkel fogadta az új srácot.
- Hoseok, ő itt Jungkook. - simítottam a vállára a hirtelen hevességből átváltott Kooknak, aki pár pillanat feleszmélés után tért magához.
- Szia - összevont szemöldökkel rázott kezet Jungkook, amit nem teljesen értettem, majd megszólalt. - Te nem Jung Hoseok vagy? - kérdezte immáron elmerengve.
- De, honnan ismersz? - kérdezte kacagva az említett.
- Jimin hangját vagy öt percig hallgattam, ahogyan ezen a néven puffogott. "Ez a srác, Jézusom.", " Csak így beteszi a lábát Jung Hoseok és azt hiszi övé a világ?", "Hoseoknak többet kell mutatnia, egyszer táncolt, nagyügy, mutassa meg, hogy mire képes a salsában!" vagy valami ilyesmi... - elváltoztatott hangja szinte kicsalta belőlem a nevetést. Kuncogott egyet a fiatalabb is.
- Biztos csak irigykedik, mert jobban táncolt Hoseok, mint ő. - már én is beszálltam. Azért basszus, én is meghallgattam volna, ahogyan Jimin kiakad, esetleg őrjöng. Ritka pillanat lenne, már már paradoxon az életünkben! Belegondolni is kész lehetetlen. Van, hogy olyan, mintha hisztizne, pedig nem. Ezt nehéz lenne elmagyarázni, túlságosan is összetett ez az ember. Ha vitázik, akkor érvel, ha kiakad, akkor ki is fejti, hogy miért. Ok nélkül nem csinál semmit, ezért tényleg kíváncsi voltam, hogy mi a franc lehet a baja Hoseokkal.
- Áhh, nem hinném. Azért nem vagyok olyan profi, mint hinnétek. Van hová fejlődni mindig. - a kibontott szendvicsébe harapva foglalt helyet Namjoon mellett, készülve vele is beszélgetni a látottak alapján, mire Kook megrázta a fejét, majd felém fordult ezzel lezártnak tekintve az előző beszélgetést az utolsó mondatnál. Ez a Hoseok elég barátságos, nem is tudja, hogy egy őstehetség. Vagy csak szerény.
- Taetae, szóval el kell mondanom valamit. - Basszus, hirtelen miért komolyodott meg ennyire? Az előbb még ujjongott.
- Miért nem lökted már ki? - félig felhúzott szemöldökkel, mosolyogva vártam, amint elindultunk a folyosón sétálva.
- Jól van már, de ez nem olyan egyszerű! Tudod, hogy most vettek át egy csomó új diákot ide?
- Hogyne tudnám, itt élek a saját házamon kívül szerencsétlenségemre. Szerinted ez mekkora pokol lehet számomra? - kérdeztem, drámaian felé fordulva, a mellkasomnál a pólómba markolva. Még szippantottam is egyet, a szemeimet összeszorítva, majd ismét ránéztem.
Csak megforgatta a szemeit, majd azonnal elmosolyodott.
- Van egy lány, aki tetszik! - izgatott kijelentésére a szó is belém fagyott. - És, ha tudnád, hogy hogyan találkoztam vele... - Hirtelen nem tudtam, hogyan tudnék reagálni az áradására, ugyanis ilyet még életében nem produkált nekem. Szokott Fasírtról beszélni hasonlóképpen, de korántsem ilyen nyálba burkolva. Helyben képes lett volna elolvadni. Mégis ki a fene tetszik neki...? És miért?
- Micsoda?
- Készültetek a témazáróra? – kérdezte előttem ülve az asztalnál. Fasza, mindig a tanulás a téma... Csak ne lenne ennyire lekorlátolt az agya. Egy kislánnyal egyszer jobban elbeszélgettem a Thomas a gőzmozdonyról, mint Namjoonnal a másodfokú logaritmus függvény kotangens plusz mínusz tudja a rákról. De mindig olyan élvezettel magyarázta, hogy nem volt szívem felállni és elhúzni a faszba. Jófej vagyok, kedves és aranyos.
A szendvicsem felett pillantottam rá, mikor feleszméltem a felém szegezett kérdésére, majd hátradőltem a székemben, és az egyik tenyeremet a hajamba túrtam.
- Ma írunk témazárót? – kérdeztem őszinte mosollyal, mire megforgatta a szemeit.
- Igen, és ha tudnád... - Jaj ne, elkezdte volna, de megmentettek!
- Sziasztok, zavarok? – az ismerős hang irányába fordultam, amely kiszakított végre Namjoon kezdetleges szófosásából, és mosolyogva konstatáltam, hogy az új osztálytársunk az. – Csak azért kérdem, mert még senkit sem ismerek és a te arcodat jegyeztem meg valamennyire. Leülhetnék? – olyan kedves, és barátságosnak tűnt, hogy csak bólintottam egyet. Most, hogy nem táncolt, mintha teljesen más ember lenne. Oké, de mindenki másabb egy picit, ha nem táncol. Picit... Jimin olyankor egy másik létforma. Szenvedélyes. Azért ég és föld, bevallom.
- Ah, üdvözöllek körünkben. Én Kim Taehyung vagyok. – nyújtottam felé a kezemet illedelmes, jó modorral megáldott gyerekként, amit vidáman fogadott. – Ő meg ott Kim Namsterjoon. – biccentettem oda, mire mosolyogva pislogott.
- Most komolyan? – kérdezte a szemüvege alatt az említett.
- Shhh, az vagy, nyugi. – mutatóujjamat az ajkam elé emeltem, majd visszafordultam az új barátunkhoz, aki csak halkan kacagott.
- Jó arcoknak tűntök. – mondta kifújva a levegőt, mire hátradőlt a székében. – És amúgy... milyen itt a suli? Vagyis, szép meg minden, de jobban esik veteránoktól hallani, mint sem a kis takony kilencedikesektől. – Na jó, ezt a gyereket, már most bírom.
- Na, csak nem megtaláltak téged is? – kérdeztem. Ugyanis, az itteni kilencedikesek, valahogy mindig elvannak szállva maguktól. Legszívesebben a lépcsőn is lelökném őket sorba állítva. Állandóan a kicsik, akik felhúzott orral szelik a folyosót. Egyszer az hittem elhasalok, amikor Jimin kibuktatta az egyik gyereket, mert lebuzizta. Az az ittlétem csúcspontja volt eddig.
- Engem nem, de mással nagyon durván viselkedtek az előbb. Kicsúfoltak egy tizenegyedikest, mert nem Iphone-ja van, hanem Nokia-ja. – egy pillanatig dermedten nézett a semmibe, talán elmélyedve, hogy ez most normális dolog itt, vagy ez megszokott. Kifújta a levegőt, majd a táskájából előkotorta a pénztárcáját. – Na, veszek valamit, éhezem.
- Oké – csak ennyit mondtam. Ez jó. Majd megszokja az ittenieket. Namra néztem. Csendben szemeztünk és már kezdtem kellemetlenül érezni magamat. – Mi van?
- El ne merd rontani.
- Mi? Miért én? – kérdeztem, a mellkasomra tapasztva a tenyereimet, miszerint nem értem, mire gondolhat, - amit természetesen értettem - de ő csak szúrós szemekkel illetett. – Na jó, nem fogom. Amúgy is... Ahh! – a nyakamba vágódott valaki, mire észrevettem nagy meglepettséggel, hogy megszorít hátulról és kuncog.
- Taetae, olyan boldog vagyok! – Ezer közül is felismertem volna Jungkook édes hangját. Ahogy a nyakamon csimpaszkodott hátulról, alig bírtam megmoccanni. De nem is akartam, csak az egyik kezemet felvezettem a bicepszéhez, hogy megfogjam s megtudjak fordulni kicsit.
- Halika, mi a helyzet? – kérdeztem kaján vigyorral az arcomon, a haját összekócolva tenyeremmel. Félig felhúzott szemöldökkel vártam, mire a fülembe suttogott, amitől kirázott a hideg.
- Gyere, elmondom. – hirtelen éreztem, hogy felperzsel a lehelete, melyet a fülem bánt, de tartottam magamat, így kérésére felálltam a székemből, kosarasat játszva, kidobva a szendvics papírt a közeli kukába. – Ez hihetetlen, de... – éppen közbevágta Hoseok, aki már jött is vissza az ételével a kezében.
- Mész is el? Oh, szia! – negédes mosollyal nyújtotta az üres kezét Jungkook felé, aki nagy szemekkel fogadta az új srácot.
- Hoseok, ő itt Jungkook. - simítottam a vállára a hirtelen hevességből átváltott Kooknak, aki pár pillanat feleszmélés után tért magához.
- Szia - összevont szemöldökkel rázott kezet Jungkook, amit nem teljesen értettem, majd megszólalt. - Te nem Jung Hoseok vagy? - kérdezte immáron elmerengve.
- De, honnan ismersz? - kérdezte kacagva az említett.
- Jimin hangját vagy öt percig hallgattam, ahogyan ezen a néven puffogott. "Ez a srác, Jézusom.", " Csak így beteszi a lábát Jung Hoseok és azt hiszi övé a világ?", "Hoseoknak többet kell mutatnia, egyszer táncolt, nagyügy, mutassa meg, hogy mire képes a salsában!" vagy valami ilyesmi... - elváltoztatott hangja szinte kicsalta belőlem a nevetést. Kuncogott egyet a fiatalabb is.
- Biztos csak irigykedik, mert jobban táncolt Hoseok, mint ő. - már én is beszálltam. Azért basszus, én is meghallgattam volna, ahogyan Jimin kiakad, esetleg őrjöng. Ritka pillanat lenne, már már paradoxon az életünkben! Belegondolni is kész lehetetlen. Van, hogy olyan, mintha hisztizne, pedig nem. Ezt nehéz lenne elmagyarázni, túlságosan is összetett ez az ember. Ha vitázik, akkor érvel, ha kiakad, akkor ki is fejti, hogy miért. Ok nélkül nem csinál semmit, ezért tényleg kíváncsi voltam, hogy mi a franc lehet a baja Hoseokkal.
- Áhh, nem hinném. Azért nem vagyok olyan profi, mint hinnétek. Van hová fejlődni mindig. - a kibontott szendvicsébe harapva foglalt helyet Namjoon mellett, készülve vele is beszélgetni a látottak alapján, mire Kook megrázta a fejét, majd felém fordult ezzel lezártnak tekintve az előző beszélgetést az utolsó mondatnál. Ez a Hoseok elég barátságos, nem is tudja, hogy egy őstehetség. Vagy csak szerény.
- Taetae, szóval el kell mondanom valamit. - Basszus, hirtelen miért komolyodott meg ennyire? Az előbb még ujjongott.
- Miért nem lökted már ki? - félig felhúzott szemöldökkel, mosolyogva vártam, amint elindultunk a folyosón sétálva.
- Jól van már, de ez nem olyan egyszerű! Tudod, hogy most vettek át egy csomó új diákot ide?
- Hogyne tudnám, itt élek a saját házamon kívül szerencsétlenségemre. Szerinted ez mekkora pokol lehet számomra? - kérdeztem, drámaian felé fordulva, a mellkasomnál a pólómba markolva. Még szippantottam is egyet, a szemeimet összeszorítva, majd ismét ránéztem.
Csak megforgatta a szemeit, majd azonnal elmosolyodott.
- Van egy lány, aki tetszik! - izgatott kijelentésére a szó is belém fagyott. - És, ha tudnád, hogy hogyan találkoztam vele... - Hirtelen nem tudtam, hogyan tudnék reagálni az áradására, ugyanis ilyet még életében nem produkált nekem. Szokott Fasírtról beszélni hasonlóképpen, de korántsem ilyen nyálba burkolva. Helyben képes lett volna elolvadni. Mégis ki a fene tetszik neki...? És miért?
- Micsoda?
Jungkook
A nulladik órák átka, hogy korán kell felébredni. Oly korán, hogy néha nem is tudom, hogy éppen felkelni, vagy lefeküdni készülök. De az tény, hogy ezen a napon már most megérte bemenni az iskolába.
Röplabdáztunk a teremben, a madarak csiripelésével egyetemben. Mindenki úgy ugrált, akár a zombi. Még én sem éreztem magamat teljesen frissen s üdén, de hát ha jönni kell, hát jönni kell.
- Légyszíves, ne menj ki, Jungkook, akkor be kell állnom! - könyörgően - már-már láttam a lelkét kirepülni a száján - kérlelt. Kicsit eszembe jutott most Namjoonról Taehyung, aki még mindig az igazak álmát alussza.Neki szerencséje van, táncos, így nem kell nulladik órában csütörtök reggel bejönnie, hogy röpizgessen.
- Sajnálom, de már meguntam. Fél órája már csak ugrálok a labdáért, mindenki más meg tunyul. - Nem, nem vagyok lusta. De nekem is kora reggel van, szívesen játszottam volna még, HA lenne egy olyan személy is, akivel lehet. Tényleg siralmas, ami kora reggel itt van...
Elindultam az öltözőbe, hogy letusolhassak, majd tiszta ruhára cseréljem a tesiórának szenteltet. Nem is figyeltem semmit, csak a táskámat fogtam, és mentem. Kit érdekel már az a negyedóra... Úgyis szobrászat lesz az első négy órám. Piszkos leszek megint, legalább előtte tisztának érezhetem magamat egy rövid ideig.
Mikor a hűvös csempén álldogálva elzártam a langyos vizet, lassan sétáltam a törülközőmért, nehogy elcsússzak, és szépen beterítsen mindent a fejemből kiömlő vér, amit az ütés okozna. Nem is vagyok morbid gondolkodású, nem értem miért mondják ezt sokan. Csak kinek ne jutna ez eszébe, ha egy tökéletesen - a sulihoz képest - fehér csempét valami bepiszkítaná? Mondjuk a vérem? Hmm... túl sokat vagyok egyedül, hogy ilyeneken rágódjak.
Mikor kisétáltam egyenesen az ajtóval szembe lévő padhoz, hogy a táskából előhalásszam a világos kék farmeremet, a fekete pólómmal együtt, nem is nagyon gondolkodtam, csak öltöztem. A boxeremet felhúzva követte a nadrág is, majd a krémszínű bakancs. Fogalmam sincs, hogy miért, de a pólót utoljára szerettem mindig is felvenni.
Mikor már rajtam volt minden meleg cucc, ami csípőtől lefele szinte kötelezőnek mondható, a törülközővel még megdörzsöltem a vállamat, hogy a maradék hideg cseppeket eltűntessem a csupasz bőrömről. Levágtam a táskámra, majd az amellett lévő pólómért nyúltam, hogy belebújjak. Mikor megfordultam, belém fagyott az összes csepp vérem is.
- Te meg... - Ott ült a szembelévő padon, és ugyanannyira sokkosan nézett, mint én. A kezeit összefonta a combjain és köpni-nyelni nem tudtunk, szerintem mind a ketten. - Ez a... a fiú öltöző... - elakadtam. Csoda, hogy ezt a mondatot összetudtam tenni magamban. Jobbra s balra néztem zavaromban. Kettőnk arcáról süthetett a pír, mikor megszólalt.
- Kérlek, ne haragudj... én csak... eltévesztettem az öltözőt. Azt hittem, hogy itt a lányok vannak, de amikor kijöttél a zuhanyzórészről, meg sem tudtam mukkanni, úgy megijedtem! K-Kérlek ne tarts rossz embernek, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Itt ültem, és... istenem, ne haragudj rám! - A világ legédesebb hangján szólalt meg ő, és azta... meghajolt bocsánatért esedezve, majd ismét rám nézett.
- Én nem... haragszom. - De ahogyan a felkaromat simogattam zavaromban, úgy ugrott be, hogy ő valószínűleg végig nézte, ahogyan pucéran öltözködöm előtte. Végig nézte, ahogyan felvettem az alsómat?
Elmondhatatlanul zavarba voltam. Nehéz volt ebből a ciki szituból kikerülni, de előbb lépett ő. Elém állt, valószínűleg az összes bátorságát összeszedve, majd a kezét nyújtotta felém. Megszeppenve nézett a szemeimbe. Milyen alacsony... az államig ér.
- Yoo Soomin vagyok, és ne haragudj még egyszer, kérlek! - Nem tudtam hirtelen, hogy mitévő legyek, de az esetlensége és a bája valahogy elfelejtette velem, hogy én szoktam az ilyen helyzetekben besülve érezni magamat. Ha már így is, úgy is kellemetlen helyzetbe kerültünk, már nincs mit tenni.
- Én Jeon Jungkook, és örvendek - Mikor a szemeimbe nézett, volt egy szokatlan érzésem. Egy furcsa, nem megmagyarázható dolog. - Te nem a testnevelés terembe voltál az előbb? - felhúztam az egyik szemöldökömet elmélkedve.
- Nem. Nem mentem be. Fogalmam sincs az egész órarendemről, teljesen káosz minden. Azért kerültem erre a helyre is, mert az új osztályfőnököm ideküldött. Azt mondta, hogy a nulladik órára be kell jönnöm, ami most van elvileg. - Szóval új lány, és az osztályomba került. Vontam le a következtetéseket, már jóval higgadtabban.
- Csak így leküldött ide?
- Ahogy mondod... és én sem tudom igazán, hogy mit kellett volna hoznom erre a napra. Egy füzetem, meg egy tollam van. - kacagott zavartan, mikor az oldaltáskájára paskolt. Hümmögve néztem végig rajta - nem feltűnően, de mégsem bírta elkerülni a figyelmemet a vonásai. Aranybarna szemei még gyönyörűbb hatást keltettek, mikor rám nézett. A haja, akár a hullámzás, gyönyörű szőke színnel volt megfestve. És az ajkai... nem tudtam eldönteni, hogy rúzst használ, vagy a természetes szépsége dominál azon. Oly vörösek voltak az ajkai, hogy egy pillanat alatt kettőt fordult a gyomrom. Ilyen gyönyörű teremtménnyel még nem találkoztam soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése