8. fejezet

Cím: Kiss me my Kookie!
Műfaj: Yaoi (fiú x fiú szerelem), AU (alternatív univezum), nem mint banda, OOC, Humor, Romantika, Fluff, Slash, Bromance
Páros: TaeKook, (Taehyung x Jungkook)
Besorolás: (+16)
Figyelmeztetések: Trágár beszéd
Író: Rossy
Tartalom: Kim Taehyung egy jólelkű, szorgalmas fiatal fiú, aki bekerülve a gimnázium bugyraiba, a sok rossz és jó között, megtalálja a legcsodálatosabb dolgot, amit életében csak kaphatott. Egy Jeon Jungkook nevű kicsit fiatalabb fiú lesz a legelső padtársa, de Taehyung sokkal, de sokkal többet lát benne, mint bárki hinné. Teljesen odáig lesz érte, és ha tehetné, bármit megadna neki, amit csak tud. Két év alatt Jungkook a legjobb barát jelzővel ruházta fel a másikat, hisz még soha nem gondolta, hogy ennél lehetne egyáltalán többről szó, de idővel rájön, hogy Taehyung nem csak felnéz rá, mint barátra, hanem egyenesen, talán kicsit másképp, de szereti.  
Hozzáfűzés: Jó szórakozást kívánok!:) 

Taehyung

 "Elhamarkodott tettek, megfontolatlan szavak… semmi nem volt hazugság, minden az érzésből fakad. Minden szeretetből, s kilátástalanságból robban. Káosz metamorfózisa? A rendezettség elpusztítása. A tincse lebbenése a szemeim előtt, melyet megengedett magának, betelített mindent. Robbantam, már nem volt csodás megállító erő, melyeket a szembogarainak hívtak. Önző vagyok, ördög, hogy összezavarlak. Mégsem érdekelt, mert megkaptam, amit akartam, még ha csak délibáb is számomra. Pár perc öröm álmomba, keserédes hazugság, de megkaptam."

  A padlóra pillogtam, s úgy próbáltam megemészteni azt a pofont, amit kaptam. Nem az ütés fájt, amit az arcomra mért, hanem inkább a szívem. Hihetetlenül pocsékul éreztem magamat, nem beszélve arról, ahogyan rám nézett, s ahogyan hitetlenül szívta a levegőt előttem feldúltan.
- Sajnálom. – Néztem a szemeibe, de a düh mellett, láttam az értetlenséget, zaklatottságot is felcsillanni, ami magyarázatot vár. Nem fogok magyarázkodni, elbasztam, így is eléggé gáz helyzetben vagyok, nem?
- Mit művelsz? – ernyedt el a falnál kissé lentebb csúsztatva a hátát, én pedig pár lépésről tőle szomorúan, sajgó arccal füleltem. De úgy éreztem, mindjárt összeesek. Vicces nem...? – Mégis mi bajod van velem…? Miért teszel olyan dolgokat, amiket épeszű ember nem tenne? – halkult el, mire lassan emeltem felé a fejemet, úgy nézve, könnyes szemekkel az övéibe. Nem értett ő semmit, és fel kellett fogjam, hogy soha nem is fogja. Nem fog szakítani Soominnel, de… azért remélem, hogy valamivel elgondolkoztattam. Legalább a csajon, vagy… mindegy is.

Össze kellett szednem magamat nyelve egyet. Hisz... még csak nem is volt B tervem, igaz?
- Nem szeretnék a barátod lenni – nyeltem egyet, mire még döbbentebben nézett a szemeimbe, azonnal közbe akart vágni, de elcsitítottam azzal, hogy folytattam. – Kerülj el engem Jungkook, az iskolában is, ha meglátsz, ne köszönj. Nézz levegőnek, kérlek… - S talán itt volt az a pont, mikor eldöntöttem magamban mindent. Nem fogom megkeseríteni az életét, nem fogom összezavarni, nem fogok semmit se tenni. Szeretem, de ezt nem tehetem vele, egyértelműen a tudtomra adta a véleményét. Elég fájdalom volt, hogy hogyan reagálta le a tettemet. Bár… ki vagyok én, hogy elítéljem? Jobb esetben, ha a saját nememből csókolna meg valaki a semmiből, én is ezt tenném. A szívem szakadt meg, ahogyan sóhajtottam egy hatalmasat, majd a szemeimet megtörölve a kézfejemmel, az orrnyergemet megmasszírozva fordítottam hátat neki.
- Várj! – A lépcsőhöz lépdeltem, de olyan volt minden pillanatban, mintha csak kiszeretne csúszni alólam a padló. Lehúzni a mélybe, betemetni földdel. Teljesen magam alatt voltam.

Jungkook

  Minden szó, indulat, amiket felém intézett csak úgy a semmiből, teljesen ledöbbentett. Ahogyan Soominről beszélt, teljesen felnyomta bennem a pumpát, szerencséje volt, hogy nem ócsárolta. Viszont, mikor az ajkaimhoz ért az arcomra tapasztva a tenyereit, hirtelen sokkolt le. Azt se tudtam, hogy mi történik, annyira hirtelen történt az egész. Talán ezért volt, hogy ösztönösen pofoztam meg, de nem szerettem volna bántani. Összevissza beszélt, mit tehettem volna? De nem csak azt nem értettem, hogy hogyan vélekedhet így valakiről, akit nem is ismer, miközben az a személy mindig kedves volt hozzá. Fel nem tudtam fogni, de az még nagyobb döbbenet volt, ahogy az ajkait az enyémhez tolta. Hiába szóltam rá, nem tágított, azonnal elment előlem, s valószínűleg a házból is. Egy hatalmas sóhajjal sétáltam a nappali irányába, de nem tudtam másra gondolni most, hiába voltam a barátnőmnél. Egyszerűen nem értettem az egészet. Mindig tapadt rám Taehyung, mindig ölelgetett, puszilgatott, de én nem haragudtam rá, mert barátok vagyunk, még csak nem is zavart. De azt nem gondoltam volna, hogy képes arra, hogy megcsókoljon. El sem tudtam képzeni, eszembe sem jutott, s idegessé tesz a tény, hogy még mindig nem értem, mit akart ezzel elérni.

Nagy sóhajjal ültem le a kanapéra, míg Soomin valószínűleg a konyhában tevékenykedett. A térdemre könyököltem, úgy tartva meg az államat. Beállít, elmondja egy csomó dolgoknak a barátnőmet, aztán megcsókol.

Megköszörültem a torkomat, majd megráztam a fejemet. Olyan... olyan túlzásokba tud esni. Miért nem tudja elmondani, ha csak nem szimpatikus neki Soomin? De Tae... nem szokott hazudni, legalábbis nem olyan. Mire akart célozni? Hiszen egész nap Soominnel vagyok, hogy csalhatna már meg? Meg egyáltalán ilyen hülye feltételezést... Nem értem az egészet. Mi a francnak csókolt meg?!

Taehyung

  A hetek hihetetlen gyorsasággal röppentek felettünk, én pedig azt hittem, hogy ennyi idő alatt elfelejtem az egész történetet, ami még Soomin házában történt. De nem, és ez felbosszantott néha, nem bírtam a tánc próbákon maximálisan teljesíteni, koncentráció hiányába voltam, Hoseok pedig aggódott miattam, hiszen itt nem csak a táncról volt szó. Az órákon sem tudtam figyelni, bárgyú arckifejezéssel, a szemeim alatt Jimin féle Chanel táskákkal jártam, mégis csak Hoseok vette észre. A kérésemet, miszerint ne legünk barátok Jungkookal, meglepettségemre, de bevált. Kicsit talán reménykedtem, hogy majd hozzám jön és érdeklődik, hogy mégis miért tettem azt, amit, s akkor elmondhattam volna neki mindent, kitárva a szívemet. De nem, nem tett így, én pedig egyre szánalmasabban éreztem magamat, hiába kellett volna már elfelejtenem s az ellenkezőjét éreznem. Hihetetlen... olyan, mintha soha nem is lettünk volna barátok. Elfogadtam, hiszen én magam kértem ezt, de be kell látnom, én már nem tudok a barátja lenni. Én nem csak ennyi akarok neki lenni. Szeretném, ha úgy tekintene rám, ahogyan Soominre, de mint ahogyan a mondás... a szerelem vak, és ez rám is igaz volt. Esélytelen...
- Tae – paskolta meg a hátamat, mire az arcomat támasztva, felnéztem rá, hümmögve. – Kicsengettek.
- Uhum... tudom, Hoseok – emelkedtem fel lassan. Nem, nem tudtam amúgy, fel se fogtam. Mikor csengettek ki?
- Figyelj, nagyon rosszul nézel ki, barátom... nem kellene beszélned Jung...
- Nem – vágtam rá azonnal, végig se hallgatva, úgy fogva meg a táskámat.
- De Tae... ijesztő, hogy amikor idejöttem, te voltál a legéletrevalóbb srác, most meg teljesen le vagy építve. Legalább velem gyere el valahova, meghívlak – indultunk az ajtó irányába, én pedig egy nagyot sóhajtva fordultam felé.
- Jól van, megyek – hessegettem a kezemmel, nagyon nem is törődve a meghívásával. Túl kedvtelen voltam, s én sem hittem, hogy ilyen szinten letudja nyomni a kedvemet ez az egész. Hogy bírtam én ezt egy ideje... ? Bár tudtam, hogy ez Jungkook miatt van, hiszen barátok voltunk, akárki, akármit mond. Hiába nem járt most suliba betegségre hivatkozva, úgy éreztem, hogy annyira nem szeretne küzdeni ezért barátságért. De... végül is mit várok? Lesmároltam akarata ellenére, ráadásul ki sem tudtam magyarázni, hogy miért tettem. De őt se érdekelte, ahogyan elnéztem, mert nem keresett, nem írt, nem szólt hozzám, és tudom, hogy ez az én kérésem volt, reménykedtem, hogy talán mégis... mégis az ellenkezője fog történni, talán keres, de hát igen, ilyenek is csak filmekben vannak. Szopás az egész.

*

Szerencsére – ilyet se gondoltam még – ma nem voltak táncóráim. Igaz, leszokta vezetni a stresszemet, jót tesz, pluszban a kedvemen is dob, most mégsem volt hozzá se erőm, se kedvem, se semmi. Egyszerűen lusta, kedvetlen szarüzemmódba váltottam, ami már lassan, meglepetésemre, Jiminnek sem tetszett.
Az úton sétálva szívtam bele a kevésbé hűvös levegőbe. Lassan meleg lesz, és végre nem kell kabátban járkálnom. Legalább egy nyűggel kevesebb lesz az életemben.
A hídon sétálva pillantottam le a folyóra, mely azt jelezte, a városba tartunk éppenséggel, s valójában még magam sem tudtam, hogy hová megyünk pontosan. Csak Hoseok baktat elől, miközben a telefonját fürkészi árgus szemekkel, annyira koncentrálva valamire, hogy csak ment előre, engem pedig aktuálisan nem igazán foglalkoztatott, hogy mibe van ennyire belemerülve.
- Olyan mély gondolataid vannak, hogy ideérzem, mindjárt átugrasz a korláton – szólt mellettem Jimin, mire lassan ránéztem, egy frusztrált sóhajt hallatva.
- Te amúgy minek is jöttél? – a hajába bújtatta a kis ujjait, hogy hátra szánthassa a kósza tincseit, majd folytatta:
- Mert éhes vagyok, és Hoseok mondta, hogy enni visz téged – dobta oda fél oldalról ezt a szöveget. Aha… éhes. Ledoblak a hídon, majd nem leszel szomjas se.
- Jó tudni… - hagytam félbe a beszélgetést, tovább lépdelve a járdán, mellettünk a sorra elhaladó autó tömeggel, míg a nap is előbújt valahogyan. Egy kis melegség cirógatta az arcomat, mikor a híd végéhez értünk, s a szellő társításával egész kellemes volt. A városba érve, az egyik étterem ajtaja előtt állt meg Hoseok, mire el szándékozta tenni a telefonját a zsebébe, s utána nézett ránk, felkészülten.
- Sikerült, itt vagyunk! – mosolygott győzedelmesen, de mi ketten, nem értettük, hogy miért.
- Tán GPS-t használtál, hogy a Kabe don étterembe érjünk? – billentette előre a homlokát, felhúzott szemöldökökkel nézve a legidősebbre, mire a másik csak tovább mosolygott, lassan zavartabban.
- Feltűnő volt?
- Áh, nem – pillogtam jobbra, majd vissza rá. Ez azért aranyos volt, nem tudja, hogy merre kell menni, de azt tudja, hogy hova akar menni. Hát megkereste, de nem kérdezte volna meg.
- Jól van, akkor menjünk be. Neten foglaltam egy boxot, és mázli volt.
- Mert én is jöttem – léptünk be az ajtón Jimin végszavával, mire a szemeimet azt se tudtam, hogy merre irányítsam.
- Hoseok…
- Hm? – ment előre az pulthoz, majd miután elintézte az asztalunkat, mind helyet foglaltunk az ablak melletti, bőrborítású üléseken. Én szembe ültem a két idősebbel, míg Jimin mellém dobta a táskáját.
- Milyen étterem ez? – hunyorítottam, lassan pillantva oldalra. Egy hölgy a mosdóból jött kifelé menet, mikor az egyik férfi pincér, egy egész üres falrészhez terelte… terelte? Nem. De lökni nem lökte, inkább csak a falhoz tolta, majd a kezét a csajszi feje mellé tette a falra, s úgy hajolt oda, valamit suttogva hozzá, vagy rendesen beszélve, de én ezt nem hallottam, hiszen messzebb voltak kicsit.
- Oha, kabe don. Csak az a meglepő, hogy te ilyen helyre hoztál minket. Nem tartod kicsit furának, hogy szingli nők jönnek ide a barátnőikkel, hogy más pasik a falhoz préseljék őket, ezzel egy kis figyelmet nyerve a szánalmas életüknek? – horkantott fel Jimin, mire helyeselnem kellett. Aztán összehúztam a szemöldökömet. Szánalmas?
-Mi? Dehogy. Már kíváncsi voltam, hogy valójában milyen is lehet itt. Akár az autentikus kávéházak, az ilyen speckó helyek is vonzanak. – Mosolygott, mikor kikaptuk az étlapokat. – Apropó, hol van Jin?
A kérdésre elgondolkodott Jimin, majd a füle mögé igazította a haját.
- Valahol apartmant nézeget. Szerintem visszament Daeguba, mert most úgy is van ideje – nézegette az étlapot.
- Daeguba? Miért pont ott? – pillogtam. Kábé egy órára volt innen, Busantól.
- Szeret messzebbi helyeken vásárolni, pláne, ha a szüleivel van. Most mind elmentek, úgy viszont nehezebb lesz a döntés, mert Jinnek eléggé... – kereste gyorsan a szavakat. – kifinomult az ízlése.
- Azt vettük észre... – kuncogott Hoseok. – Szerintem csak találnak valami szép helyen apartmant, ha már van rá pénzük.
- Ez így igaz. – Beszélgettünk tovább, bár én most kevesebbet társalogtam, mint szoktam, nem teljesen tudták elvonni a figyelmemet, de hálás voltam, amiért eljöttünk kajálni, mellesleg egy csomót mesélt nekünk Hoseok az életéről, még ha nem is kérdeztük. Ez egy aranyos tulajdonsága volt, bármiről beszélt, soha nem untatott senkit. Még Jimin is türelemmel végig hallgatta őt. Nem lehet tenni róla, Hoseok olyan, mint egy napsugár.
Az asztalra könyökölve, jól lakva hallgattam, amint beszélgetnek szemben velem. Észrevettem, hogy egyszerűen mind a ketten felszabadultak, s ez nem lett volna rossz, nem is volt. Csak egy dolog. Jimin mimikája egyre szokatlanabb volt számomra, furcsálltam is, hogy ennyit mosolyog. Csak pillogtam, lustán méregetve a két barátomat, akik egymásra nézve beleéléssel beszélgetnek.
- Amúgy... – szólaltam meg végre én is, mikor mind a ketten rám néztek. – Milyen volt az a táncpárbaj... vagy mitek? – erre elgondolkodtak mind a ketten, Jimin kissé feszengve. Mi a... – Valami rosszat mondtam? – vontam fel a szemöldökeimet.
- Jó volt... Jimin kortárs táncolt is, utána természetesen nekem is ugyanazt kellett – mosolyodott el, míg a másik hátra dőlt. Csak hallgattam volna tovább, mikor feltűnt, hogy ennyi a mondandója.
- És még? – kérdeztem, de Jimin összevonta a szemöldökeit. – Máskor nem jönnél soha velem egy helyre Jimin. Mi ez az egész? – mosolyodtam el, a kezeimet is összefonva a mellkasom előtt.
- Nos – kezdte Hoseok. – Felszeretné mérni egy hetemet, hogy miből állnak a napjaim, milyen erőnléti feladatokat végzek, mennyit futok, meg a társai. Kicsit jobb voltam szerinte, mint ő, így most... hát... a közelemben tanulmányoz. –  Az ujjait a hajába vezette, majd csavargatni kezdte a tincseit, mosollyal az arcán, melyet le sem lehetett vakarni róla.
- Sokkal jobb leszek, mint te – nézett komolyan Hoseokokra, mikor megjött a pincérünk az desszerttel. – Köszönjük!
Felmérni a szokásait, edzési technikáit kiismerni? Mi van veled, Jimin? Hihetetlen, hogy ennyire komolyan vegye a táncot. Oh, nem, ő Jimin.
- De akkor is... ez nem zavar téged, Hobi? – húztam fel félig a szemöldökömet.
- Hobi? – nézett meglepetten az említettre Jimin. – Hobinak becéznek?
- Igen. – Egyre jobban az az érzésem volt, hogy én vagyok egy mérhetetlenül nagy idióta, vagy ezek között tuti van valami.
- Ti együtt vagytok? – kérdeztem szórakozottan, mire észrevettem, hogy Jimin nyelt egyet. Á-há!
- Én nekem van barátnőm, tökfej, nem kell azonnal rosszakra gondolni, csak mert te buzi vagy. – Oltott le a faszba Jimin. Wow, ezt megkaptam. A pici szívem is összeszorult... volna, ha ez nem lenne megszokott. Ha tudná, hogy egy valakiért tényleg az lennék...
- A jobb kezed? – kérdeztem a homlokomra felvont szemöldökkel, mire fújtatni kezdett.
- Taehyung… - szólított a nevemen kemény hangon, mire megfeszültem kicsit.
- Jó, bocsi, nem tudtam, hogy balkezes vagy… - forgattam meg a szememet, majd ránézve elmosolyodtam. A fején tisztán láttam, hogy mindjárt szedegethetem fel a padlóról a fogaimat. – Csak vicceltem, tudod… - Aha, mintha lett volna barátnője. Olyan barátnő, akinek a létezéséről senki nem tud. Tudod, ki hiszi el.

Jungkook

  Nem értettem igazán az egészet, akárhogyan törtem a fejemet. Nem vagyok idióta, Tudom, hogy Taehyung féltékeny, de mégis mire? Egy lányra? Ennyire?!
Kérte, hogy hagyjam őt békén, én pedig így tettem. Nekem is kellett az idő, hiszen mit tehettem volna? „Ne legyünk barátok”. Nem, nem volt egyszerű nekem se betartani ezt. Nem normális ez a helyzet, az ő agyával is van valami, de én rohadtul nem tudtam, hogy mi. Fájt a mellkason miatt, megcsókolt, mindig csak szórakozott, azt hittem, hogy ő ilyen, tapadós, ölelgetős, de… csak nem meleg? De ha az is, akkor minek rajtam gyakorol? Én eddig toleráltam, bármit is tett, mindig mellette álltam, és mindig az első volt számomra. Most, hogy lett barátnőm - igaz - kevesebbet találkoztunk, beszéltünk, de ez nem jogosítsa fel arra, hogy ilyenekre vetemedjen. Tudtam én ezt, viszont a szomorú arcát nem ment kiverni a fejemből. Minden percben, mikor valami elvonta a figyelmemet, azonnal beugrott az a tekintet, azok a hatalmas, csalódott szemek, ahogyan lehajtja a fejét, majd magamra hagy azzal, hogy ne legyek a barátja. Így lenne vége egy barátságnak? Mégis… mégis mit tettem én, hogy ő ilyet mondjon nekem? Mit vétettem ellene, mivel bántottam meg?
A szavak csak úgy hemzsegtek a fejemben, s alig bírtam megszüntetni, annyira özönlöttek, s jöttek. A heverőn fekve tűnődtem, s jobban magamra húztam a plédet.
- Mi a baj, kicsim? – hallottam meg anya hangját, amint belép a nappaliba, s a távirányítóért nyúlva, bekapcsolva a TV-t. – Talán összevesztetek Soominnel?
- Áhh… - fordultam az oldalamra, megköszörülve a torkomat. – Az hiányozna csak… - hunytam le a egy pillanatra a szemeimet. Még kicsit beteg voltam, s levert néha a víz, de kibírtam. – Taehyung…
- Mi a baj? Ne felejtsd el a gyógyszereidet – fordult a televízió felé, úgy lapozgatva a csatornákat.
- Összekaptunk, csak nem értem, hogy mi a baja. – Pillogtam a félhomályos, narancsos fényben. Már besötétedett, idebent pedig csak a kisebb lámpák égtek.
- Taehyung? A magas vörös hajú? – nézett rám egy pillanatra, kérdően.
- Igen… Aki még nem volt nálunk – nyeltem egyet. – Pedig én nagyon szeretem őt, de mostanában egy kész kérdőjel nekem. Mióta van barátnőm, kevesebbet beszélünk, ő pedig úgy viselkedik, mintha a világ legnagyobb bűne lenne, hogy van valakim…
- Ohh, te! – fordult felém, enyhén oldalra billentve a fejét. – Még szép, hogy zavarja, hiszen ilyenkor kevesebb időt töltesz vele, így természetes, hogy ellenzi a kapcsolatodat – kuncogott, mire felvontam a szemöldökömet. – Apáddal ugyan ez volt, amikor megismerkedtem vele. Haragudtak rá a barátai, mert velem kicsit hosszabb időket volt, mint a társaival… de ők erről nem tehettek és nem szólhattak bele. Viszont, apád megtalálta a módját, hogy mindenkire rendesen szakítson időt. Nem hinném, hogy a Taehyung barátod ellenezné a kapcsolatot, csak hiányzol neki. – Vette hangosabbra a főzőműsornál az adót, én pedig elgondolkodtam a hallottakon, meglepve. Talán ez lenne a gondja? Tényleg, hogy nem fordítok rá elég időd?
- Gondolod? – húztam el a számat, majd köhögtem az ajkaim elé takarva a tenyeremmel.
- Tudom – mosolygott mindet tudóan. – Mi lenne, ha meglátogatnád? Lehet nagy meglepetés lenne neki, és még örülne is. De csak akkor, ha tényleg ennyire szomorú vagy... mert látom rajtad, kicsim. – Anya tanácsait mindig nagy örömmel fogadtam, mert mindig igaza szokott lenni, viszont most el kellett ezen gondolkodjak. Szomorúnak látszom... ?
Semmi nem aggasztott volna, ha nem csókolt volna meg és mondta volna, hogy kerüljem el. Francokat, az is aggasztott volna, hülye vagyok! Még jó, hogy nem kerültem volna el, de teljesen bizonytalanná tett.
- De… te nem szoktál elengedni akárhová – ültem fel lassan törökülésbe, úgy húzva a lábaimat.
- Kicsim, látom rajtad, hogy mennyit morfondírozol, és biztos vagyok abban, hogy Taehyung miatt van, ha azt mondod. Menj csak nyugodtan, de szólj előtte. – Menni fogok. Ez túl sok volt, hosszú, hogy ne menjek. Tényleg nem ezt érdemli Taehyung, hiszen nem foglalkoztam vele, s talán most már magyarázatot is kapnák, hogy miért ragadtatta el ennyire magát Soomin házában. Mindenképpen elfogok menni hozzá, és megbeszélem vele a dolgokat, még csak haragudni sem tudok rá, s érzem, hogy a lelkiismeretem sem fog hagyni.
A telefonomért kapva, azonnal figyelmen kívül hagytam az összes üzenetet, s azonnal Hoseokot kerestem meg a névjegyzékben. Megkérdezem tőle, hogy hol lakik Taehyung, aztán… lesz valahogy.