9. fejezet

Cím: Kiss me my Kookie!
Műfaj: Yaoi (fiú x fiú szerelem), AU (alternatív univezum), nem mint banda, OOC, Humor, Romantika, Fluff, Slash, Bromance
Páros: TaeKook, (Taehyung x Jungkook)
Besorolás: (+12)
Figyelmeztetések: Trágár beszéd
Író: Rossy
Tartalom: Kim Taehyung egy jólelkű, szorgalmas fiatal fiú, aki bekerülve a gimnázium bugyraiba, a sok rossz és jó között, megtalálja a legcsodálatosabb dolgot, amit életében csak kaphatott. Egy Jeon Jungkook nevű kicsit fiatalabb fiú lesz a legelső padtársa, de Taehyung sokkal, de sokkal többet lát benne, mint bárki hinné. Teljesen odáig lesz érte, és ha tehetné, bármit megadna neki, amit csak tud. Két év alatt Jungkook a legjobb barát jelzővel ruházta fel a másikat, hisz még soha nem gondolta, hogy ennél lehetne egyáltalán többről szó, de idővel rájön, hogy Taehyung nem csak felnéz rá, mint barátra, hanem egyenesen, talán kicsit másképp, de szereti.  
Hozzáfűzés: Jó szórakozást kívánok!:) Ha hibákat találtok, kérlek szóljatok. Nem a legjobb fejezet, de remélem azért nem lett nagyon borzalmas. :D

Taehyung

  Lehull a lepel, s fátylad többé nem fed el. Fortuna sem ad már perceket, szabadjára eresztett. Révület, bűvölet, kis szikra, nagy parázs, nincs többé támolygás, hiszen megszűnt az akadály. Menekülés? Nem is lettél áldozat. Nem tehetsz úgy, mint az ártatlanok, nem futhatsz el, mint áldozat. Vétkezel, de beteljesíted sorsodat, nincs menekvés, vár a borús kárhozat.

  Az étteremben az egyik csajszi a falhoz szorította Hoseokot, aki csak végig nevette az egész délutánt, könyörögve, hogy mehessen már a mosdóba, mert ha nem engedi el két percen belül, akkor robbanni fog, de helyben. Az volt az érdekes, hogy itt nem csak a pincérek kacérkodtak az éttermük nevéhez hűen, hanem még az odalátogató emberek is. Hát... ja, később mi is rájöttünk, hogy nem éppen ideális ez a hely számunkra, mert eléggé sok lány jött oda hozzánk flörtölni, mi pedig nem is emiatt mentünk. Sőt, nem is gondoltuk volna, hogy egyáltalán ez fog történni az ebéd idő alatt, máskor nem szoktak csak úgy lányok odajönni, hogy randizzunk velük, meg... hasonlók. De igen, leesett a tantusz, hiszen ez egy randizós hely, s nem értem még most se, hogy mégis, hogyan mehettünk el Hoseokkal. Igaz, engem tényleg feldobott, mert szórakoztató volt nézni, ahogyan Jimin elborzad egy-egy hölgy egyeden, akik éppen őt hívták volna el a... mosdóba. Igen, eléggé kényelmetlen helyzetben volt Jimin, de én élveztem. Kicsit boldogabb voltam, mert sikerült feldobniuk, Hobi, mellesleg az egész kajálásunkat fizette, szóval csak hálával tartozhatok neki.

*

- Szóval azt mondta, hogy "Nem! Én ezt nem fogom megnézni. Túl sötét van hozzá!". Erre én meg csak: "Te vagy hozzá a sötét!" - nevetett, mellettem sétálva, míg én zsebre dugott kézzel hallgattam a hülyeségeit, mosolyogva. A sötétben ballagtunk már az én utcámban, Jimin pedig az étterem utána haza is indult. Azt mondta, hogy jobb dolga is van, minthogy hozzám jöjjön. De azért eljött velünk ebédelni.
- Végül játszottatok vele? - kérdeztem, míg a járdára pillogtam, s lassan elértünk a háztömbömhöz.
- Én játszottam, de alig mert odanézni. Horror játékok a gyengéi.
- De te is félsz tőlük - néztem rá, félig felhúzott szemekkel, a kulcsomért nyúlva a táskámba.
- Oké, de neki ezt nem kell tudnia – hessegetett el, úgy jelezgetve a kezével. Na igen, Hoseokkal rengeteget időt tudtunk eltölteni, s beszélgetni, most például a testvérét szerette volna megijeszteni valami internetről letöltött játékkal. Elég kegyetlen tud lenni, de ha a húga tudná, hogy ő ugyanúgy parázik az ilyenektől, akkor máris megváltozna a véleménye. Hah, ez vicces, kicsit hasonlít Jungkook és az én ügyemhez. Mikor ő kiakadt dolgokon, aggódott, vagy esetleg félt néhány apróság miatt, magabiztosan nyugtatgattam, csitítottam, ha olyanja volt, de belül ugyanúgy nyugtalankodtam én is. Azért ez kicsit nemesebb, Hoseok tettével ellentétben. Ő csak szeretné, hogy legalább a húga érezze azt, hogy feltud rá nézni, megtudja védeni, pedig... ha tudná, hogy milyen kis nyúlszínű, talán kinevetné. Viszont, szerintem emiatt nem kellett volna aggódnia Hoseoknak, aranyos, ha fél valamitől. Én így is felnézek rá, mert tehetséges és intelligens. Néha elég lenne, ha csak ez lebegne a szeme előtt, de az ember mindig jobb szeretne lenni mindenben. Természetesen, én is szerettem volna jobb ember lenni, szerethetőbb, akit eltudnak fogadni az emberek, de ez valójában soha nem érdekelt. Legalábbis... mindig erre ösztökéltek, én pedig igyekeztem az elvárásoknak megfelelően cselekedni, mindenben maximálisan teljesíteni, de idővel rájöttem, hogy felesleges, mert nem érdekel más véleménye. Csak mostanában kezdtem el azt érezni, hogy velem lehet a probléma, én viselkedhetek rosszul, amiért az állítólagos legjobb barátom nem keres, nem érdeklődik irántam. De... mégis mit vártam? Én mondtam neki, hogy hagyjon magamra... viszont, néha jól esett volna, ha keres, elvégre titkon vágytam rá. Idővel mégis fel kell fognom, hogy ezek a gondolatok csak jobban mellbe vágnak, mint bármi más. Talán emiatt próbáltam elfelejteni Jungkookot, mert tudtam, hogy reménytelen. 
- Hé, Taetae - szólt felém Hoseok, mire kiszakadtam a morfondírozásból, majd kettőt pislogva, azonnal odanéztem.
- Igen? - a telefonját babrálta, majd a szemembe nézett.
- Szerintem én mégsem megyek most fel – tette el a zsebébe a készüléket, majd vállon veregetett.
- Mi?  Mégis miért nem? - vontam össze a szemöldökömet, kissé meglepetten.
- Dolgom akadt. Viszont... te siess fel, nehogy megfázz. - Sétált el mellettem.
- De...! Nincs is itthon senki... - halkult el a hangom a mondat végére, mire kisebb távolból megfordult.
- Nem baj, majd lesz! - integetett az égbe emelve a kezét, majd elfordulva, elhúzta a csíkot. Remek. Mi ütött belé? Most tölthetem egyedül az egész napot! Fasza. Köszi.

Jungkook

  Kellett egy óra, mire összekaptam magamat, s Hoseoktól is megkaptam Taehyung címét. Nem kérdezett semmit, csak elmondta, hogy hova kell mennem, milyen utca, hol forduljak le, s meglepett, hogy ennyire segítőkész. Nem volt túl messze a sulitól a háza, ami meg is lepett, mert valójában nem voltam még Taehyungnál. Rendesen felöltöztem, s magamra kapva a táskámat, elindultam a sötétbe. A leghamarabbi busz, csak fél óra múlva indult, így jobbnak láttam elindulni gyalog. Az utcák lámpái még adtak egy kis fényt számomra, hogy megtaláljam az utamat, melynek célja már közelebb volt, mint hittem volna. Nem volt túl kellemes az időjárás, én pedig rengeteget szipogtam a kevés levegőben. Már gyógyulok, nem hiszem, hogy vissza tudnék esni, ezt anya is tudja. Mégis kicsit még szédelgek, de megleszek, úgy érzem...
Megköszörülve a torkomat léptem egy lépcsősor elé, majd újra a telefonomra pillantottam, ahol a cím volt leírva. Egy nagy levegőt vettem, majd fellépkedtem a külső ajtóig, hogy onnan benyithassak a társasházba. Kissé ideges voltam, hiszen tudtam, hogy megfontoltnak kell lennem, ha szemben állok vele. Most… megbeszélek vele mindent, kifaggatom. Nehézkesen szedtem a lábaimat a lépcsőn, hiszen a végtagjaim még nem álltak a legstabilabban, de sikerült felmennem azokon.
Mikor a rézvörös ajtó előtt találtam magamat az 56. Szám alatt, még egy nagy levegőt vettem. Felemeltem a kezemet, majd kopogtatni kezdtem rajta. Nem telt el túl sok idő, máris meghallottam a zár hangját, az ajtó nehézkes nyílásával is.
- Szóval, mégis visszajöttél, te… - nézett fel rám, amint kilátott az ajtó mögül Taehyung, majd elkerekedtek a szemei. Én is szintén haptákba vágtam magamat. – Jung... kook. Te meg...? – képedt el, s látszott a szemeiben minden érzelem. Döbbenet s talán pánik... bár nem voltam biztos benne, kissé homályosan láttam.
- Beszélni szerettem volna veled – mondtam, s végig az arcát figyeltem. Pillogott minden felé, úgy tartva a kezét az ajtón, majd végül megszólalt egy kisebb morfondírozás után:
- Hát... jó. Mit szeretnél?
- Bemehetnék? – mutattam mellé, mire hátrafordult egy pillanatra. – Ha nem zavarok.
- Nem, nem zavarsz, de... gyere be – sóhajtva nyitotta ki a bejárati ajtót jobban nekem, majd átlépve a küszöböt, beindultam. nem számított rám, hiszen soha nem voltam még itt. Azt sem tudtam, hogy merre kell menni, biztos meglepte a "betoppanásom".
- Egyedül vagy? – hajoltam le a cipőmet levéve, úgy nézelődve. Beért mellém, amint kattant a zár, majd az ablakhoz eredt. Mintha csak egy támaszpont lenne, de beképzelhetem.
- Igen... anyaék új cukrászdát szeretnének nyitni és... áhh, nem lényeg. Honnan tudtad, hogy itt lakom? – kérdezte a párkánynak dőlve, s látszott, hogy mennyire zavart. Miért ennyire ideges? Hiszen csak beszélni akarok vele, mert ez így nem oké, de teljesen... furcsa. Taehyung soha nem volt még ilyen. Mi a fene ütött belé...?
- Hoseok segített... – fogtam a kezem közé a cipőpáromat. – Ezeket letehetném valahová?
- Az ajtó mellett van egy tároló... – mutatott az irányába, én pedig azonnal odalépkedtem, betéve a cipőpárt a szekrénybe, majd vissza is siettem hozzá. – Jungkook, miért vagy itt? Még beteg vagy, nem? – néztem fel rá, amint meghallottam a hangját. Biccentett, hogy üljek le, s én így is tettem. Nem sokat keresve, a karosszékben helyeztem el magam s talán most lettem egy kicsit ideges. Ráfogok kérdezni, megfogom kérdezni!
Nagyot sóhajtva masszíroztam meg a halántékomat, majd megelégelve a csendet, ránéztem. Továbbra is az ablakpárkánynak dőlt háttal, úgy támasztva magát a kezeivel, s engem nézett, várakozott, hogy megszólaljak. Egy pillanatig elgondolkodtam, de tudtam, hogy mit akarok mondani, így nem haboztam tovább.
- Mi történt a barátságunkkal? – kérdeztem, kissé megkeményített hangszínnel, nehogy feltűnjön neki a mögötte rejlő szomorúság. Igen, szomorú voltam, akárhányszor is gondolkodtam ezen az egészen, de egyszerűen képtelenség és badarság lett volna csak úgy félre dobni ezt az egészet, hiszen én szeretem őt, nála jobb embert nem ismerek, de mostanság igencsak kifordult önmagából, amit most szándékoztam volna a legegyenesebben tisztázni, hogy mégis miért lehet ez.
Szinte éreztem a szobában megfeszülő légkört, amint feltettem a kérdést. Ő csak állt ott, támasztotta magát, de hallgatott. Taehyung?

Taehyung

  Most erre őszintén nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Hol kezdhetném? Mi lett volna a barátságunkkal? Volt és… nem tudom, hogy van-e még, hiszen megdöbbentett, hogy itt találtam az ajtóm előtt, amikor simán eltudtam volna képzelni, hogy Hoseok jött vissza csak úgy lébecolni. Én mindig is szerettem, de rá kellett jönnöm két év alatt, hogy folyamatosan -egyre apróbb dolgoknál kezdtem el érezni olyan dolgokat, amiket talán nem kellett volna egy srác iránt, hiszen ez „nem helyes”. Lehetséges, valóban nem volt az, de arra rájöttem, hogy feleslegesen erőltetnék rá magamra valaki mást, ha nem megy a dolog Jungkookkal. Csak rosszabbul érezném magamat, talán beleroskadnék. Eddig kezdtem meglenni, nyugalomban tölteni a napjaimat, újra rendesen tanulgatni – jó vicc, talán kicsit -, de egy szempillantás alatt képes volt elbizonytalanítani a váratlan jelenlétével. De most őszintén, mit vártam? Hogy, „Jaj, Taehyung, elfelejted, hát te tökre kemény-legény vagy!" Hát a lófaszt!
Olyan forrónak éreztem a tarkómat, ahogy eltöprengve álldogáltam egy helyben.
- Figyelsz? – felkaptam a fejemet, amint ismét megszólított. – Miért távolodtunk el egymástól? – kérdezte halkan, de csak ekkor láttam rajta tisztán, hogy még nincs teljesen jól. Inkább, mint aki alig lát, úgy pillogott tisztes távból, hogy láttam rajta, nagyon várja a válaszomat, közben pedig bármelyik pillanatban eltudna ájulni. Nem… festett túl jól.
- Én nem így terveztem, és gondolom te sem – vettem egy mély levegőt, amint a konyhába indultam. A hűvös csempén lépkedve fontolgattam, hogy mi legyen most, mégis mit lehetne tenni, hogyan menthetném meg a helyzetet, érdemes-e, vagy nem… Teljes dilemma.
- Akkor miért állunk így egymáshoz? Elkerülsz, és arra kértél, tegyem én is – hallottam a hangján, amint egyre jobban elhalkul, de az már tényleg a betegségnek tudható be. Gondoltam én. Miért jött el, ha ennyire rosszul van? Otthon kellett volna maradnia és aludnia…
- Nem tudom, Jungkook – emeltem le a szekrényről a tea filtert ösztönösen, hiszen evidens volt, hogyha rosszul van, készítek neki legalább egy zöld-teát. – De nem hiszem el, hogy még most sem esett le… - motyogtam az orrom alatt alig hallhatóan, ugyanis ezt már tényleg nem szerettem volna, hogy meghallja. Pedig tényleg mindenhez ért, bármit megold, de soha nem látja a fától az erdőt, ha bárhova odalökik, hogy tessék, feladat, csináld meg, ő azt még jobban is véghez tudja vinni, mint bárki. De az ilyenekben… sajnos mindig fel kellett világítani, ha nem jött rá magától. Ő Jungkook, én így szeretem, és ez nem fog ezután se változni, viszont sokkal rosszabb, hogy kerülgetem a forrókását, amikor nyíltan elmondhatnám neki, mit érzek. Nagyon egyszerűnek tűnik, ha elképzeli az ember, viszont, ha a tettek mezejére kerül, haptákba vágja magát, majd megtorpan, amint jön az ellenség. Csak itt nem ellenség volt és nem is harc, nem Jungkook volt a rossz. Én küzdöttem magammal a legerősebben.
A vizet feltettem főni, majd visszacsoszogtam hozzá a papucsomban, leülve a mellette elterülő ülőgarnitúrára. Csak csendesen belemélyedtem a puha támlába míg ő egy helyben ülve végig engem pásztázott. Nem tűnt túl feszültnek, inkább gyengének, de ez is csak a betegségnek tudható be, hogy megszelídült, de ezt a kínos csendnek induló jelenetet ő mentette meg.
- Ha meglátsz valahol, elkerülsz… nem láttalak napok óta, lassan hetek óta – engedte el a vállait, kissé fáradtan. - Tudod milyen rossz, hogy a legjobb barátom ezt teszi velem? Nem beszélsz, nem írsz, nem keresel… - nézett rám a kimerült, kissé talán erőtlenül a szemeivel. – Tudom, hogy nem szereted Soomint, de nem lehetne, hogy félre tegyük ezt és újra rendben lenne minden köztünk…? Nagyon hiányzol. – Szinte megesett rajta a szívem, s egyszerre kezdtem el borzalmasan érezni magamat. Nem szabad rosszat tennem.
- Nem lehetne más Soomin helyett… Pont ő kell neked? – kérdeztem halkan, elhúzva a számat, mire megköszörülte a torkát.
- Taehyung… már beszéltünk err…
- Persze, hogy beszéltünk, de ő nem szeret téged, Jungkook! – fakadtam ki ismét belevágva a szavába elkeseredetten, de tudtam, hogy nem veszem fel a kesztyűt ismét a témában, ugyanis nekem se kedvem, neki meg ereje nem lett volna most vitatkozni. – Csak… lényegtelen. Már megbeszéltük, te úgysem hiszel nekem, én pedig nem tudok mit tenni ezzel – néztem rá előre dőlve a térdeimre támaszkodva. Csak csendben ült meglepőmódon, ugyanis azt hittem, hogy visszafog szólni, de nem tette. Esetleg megvédi a barátnőjét, de nem.
- Akkor inkább azt magyarázd el, hogy miért smároltál le múltkor! – vett egy mély levegőt, miközben felemelte a fejét, egyenesen rám szegezve a szemeit, amiktől azonnal kényelmetlenül éreztem magam. Csak annyira vágytam, hogy ezt a témát kerüljük el, de úgy tűnik, hogy képtelenség, mert nem fog túllépni rajta. Őszintén mondjam el neki, vagy továbbra is menjek el mellette? Nehéz, rettentően nehéz… Ő soha nem tekintett úgy rám, ez evidens, de… Mégis. Mit veszíthetnék már el?

Jungkook

  Éreztem, ahogyan egyre jobban szédelgek s nem fogom túl sokáig így bírni, hiszen már tényleg túl szerettem volna magamat tenni ezen az egészen, mert hiányzott Taehyung. Nagyon hiányzott, ezt pedig nem tudnám letagadni sem, hiszen most, hogy újra mellette vagyok, olyan szarul érzem magamat, hogy el kell majd mennem. Mégis, mindenképpen tisztázni szeretném a helyzetünket, mert szeretem, és a barátok nem hagyják el a másikat, bármi történjen.
- Én mindig melletted fogok állni, de ha nem mondod el, mégis mi bánt, nem tudok változtatni. Ezt érted, nem? – tettem lassan a tenyeremet a térdére, előre hajolva, mire felkapta a fejét rám.
- De… - pillogott zavartan, s láttam rajta, hogy gondolkodik, erősen küszködik magában.
- Mégis mi bánt téged? Eddig is itt voltam, itt is leszek, de nem hagyod, hogy a barátod legyek, és…
- Hallgass! – szólt rám erélyesen, majd a térdén pihenő kezemet a csuklómnál fogva eltolta, mire meglepetten figyeltem. – Hogy nem veszed észre? Mit nem veszel észre, mit nem értsz?! – emelte fel a hangerejét enyhén agresszívan, mire kissé megtorpanva húzódtam fel egyenes háttal.
- Neked meg…
- Hogy lehetnék ennél nyilvánvalóbb? – állt fel, s hevesen kapott a karosszékembe az arcomhoz hajolva, hatalmas szemekkel. Meghökkenve követtem a kiakadását s köpni-nyelni nem volt időm. – Szerinted mégis miért csókoltalak meg? Szórakozásból? Unalomból? Féltékenységből netán? – vált egyre gúnyosabbá a hangja a mondata vége felé, mire visszaszóltam volna, de csak tátogni tudtam, s amúgy sem hagyta, hogy közbe szóljak. – Ennyire felfoghatatlan lenne, hogy esetleg tetszel nekem? Vagy, hogy vonzódom hozzád, ember? – döntötte enyhén oldalra a fejét, hatalmas, felhevülten nézve. Hirtelen csak tátogtam, azt sem tudtam, hogy mit mondhatnék, annyira hirtelen kapta fel a vizet. Viszont, amikor kiejtette a szavakat, hirtelen azt sem tudtam hol áll a fejem. Dühbe gurultam volna, ha nem mondta volna ilyen komolyan, de még így is nonszensznek hangzott. Csak megráztam a fejemet, úgy emelve a karomat, hogy a mellkasánál érintve hátrébb toljam, de nagy meglepetésemre, nem távolodott. – Ne lökj el, ezt akartad tudni! Hát ennyire nehéz elhinni?! - Talán ilyennek sem láttam még ezelőtt, s úgy kezdett el dübörögni a szívem a mellkasomban, mint még soha mikor felnéztem rá. Könnybe borult, de egy hajszál választotta el a sírástól, mire lefagytam.
- T… Tae… - nyeltem egyet. Az egész feszült légkör, olyan lehetetlen hangulatot teremtett, mint amit nem éreztem még ezelőtt. Szúrt a mellkasom, forrt mindenem, s tudtam, hogy visszaestem. Lehetséges, hogy az út közben túlságosan kimelegedtem a szélfúvásban… De lehet, hogy csak bepánikoltam. Taehyung szavait mégsem bírtam felfogni. – Biztos vagy te eb… - nem bírtam befejezni a mondatomat. Mint egy lassított felvétel, úgy simított az arcomon végig, szemezve velem, miközben az államra fogott gyengéden. A szívem a nyakamban dobogott, mikor még idegesebbnek s erőtlenebbnek éreztem magam, mint eddig. Egyre közelebb éreztem a leheletét, s a tenyere forróságát az államon. Tudtam, hogy mit szeretne, de én nem… nem gondoltam így soha rá, eszembe sem jutott, most mégis… hihetetlenül birtoklónak tűnt, olyan volt, mintha egy préda lennék, ő pedig a vad, aki sebet ejtett rajtam.
Mégsem így volt. Lázas voltam, s ennek tudtam be a képzelgést, a fagyott állapotot. Magamnak sem mertem bevallani, de kíváncsi voltam, s gyenge, ha száz százalékos lettem volna, nem hagytam volna semmit se, ebben biztos voltam. Ahogyan éreztem a hőjét, s mielőtt hozzám ért volna, az ujjamat az ajkára tettem, mire felvettük a szemkontaktust.
- Nem lehet… - sóhajtottam egye aprót, épphogy csak levegő jusson a tüdőmbe, ahogyan megdermedve hozódtam össze előtte, de ő ezt nem így látta. A mutatóujjamra nyomta a száját, s ahogyan lehunyta a pilláit, hosszan, elnyújtottan érintett az ajkaival. Remegve vettem a levegőt, hiszen… ez nem helyes, nekem van valakim, ő pedig itt ezt csinálja és… hihetetlenül vonzó, de nem lehet… Ő férfi. Mégis mit művel...?
Kissé kiszakadva a gondolatfelhőkből, kezdtem felfogni, hogy mit csinál. Mind ez akkor tudatosult bennem, amikor a nyelvével az ujjpercemtől a tetejéig nyalt, én pedig már vérig verejtékeztem magamat, ahogyan lecsúszott a kezem. Csak megbabonázva ültem ott és figyeltem, amint újra rám világítanak a szemei. A kezemet magam mellé ejtettem, amint egyértelmű volt minden. Ő gyengéden hajolt oda hozzám, én pedig behunyt szemekkel engedtem neki, hogy rám hajoljon. Soha nem gondoltam, hogy valaha ezt fogom tenni, vagy engedni, vagy, hogy Taehyung... Minden a láz hibája, a láz tett róla s a kiüresedett elmém tett bódulttá a forróságtól, amit okozott nekem minden ezekben a pillanatokban. Nem tehetek semmiről, nem vétkeztem, átvette az uralmat a testem felett, ez pedig mind, mind… csak a… láz volt. A láz... amiért engedtem, hogy oly gyengédséggel csókoljon az édes ajkaival, mint még senki...