Kiemelt bejegyzés

~Bevezetés~

2017. július 24., hétfő

12. fejezet



Cím: Kiss me my Kookie!
Műfaj: Yaoi (fiú x fiú szerelem), AU (alternatív univezum), nem mint banda, OOC, Humor, Romantika, Fluff, Slash, Bromance
Páros: TaeKook, (Taehyung x Jungkook)
Besorolás: (+12)
Figyelmeztetések: Trágár beszéd

Író: Rossy
Tartalom: 
Kim Taehyung egy jólelkű, szorgalmas fiatal fiú, aki bekerülve a gimnázium bugyraiba, a sok rossz és jó között, megtalálja a legcsodálatosabb dolgot, amit életében csak kaphatott. Egy Jeon Jungkook nevű kicsit fiatalabb fiú lesz a legelső padtársa, de Taehyung sokkal, de sokkal többet lát benne, mint bárki hinné. Teljesen odáig lesz érte, és ha tehetné, bármit megadna neki, amit csak tud. Két év alatt Jungkook a legjobb barát jelzővel ruházta fel a másikat, hisz még soha nem gondolta, hogy ennél lehetne egyáltalán többről szó, de idővel rájön, hogy Taehyung nem csak felnéz rá, mint barátra, hanem egyenesen, talán kicsit másképp, de szereti.  
Hozzáfűzés: Jó szórakozást kívánok!:)





Taehyung


  Fogalmam sem volt róla, hogy hány óra telt el napfelkeltéig, de túlságosan kómásnak éreztem magamat ahhoz is, hogy lélegezzek. Átfordultam volna az oldalamra, nyammogva, de kellemetlen nyüszítésbe torkollott a cselekedetem.
- Ohh! - szorítottam még jobban össze a szemeimet az éles fájdalomtól, ami végig suhant az egész testemen. Azonnal az arcomra kaptam a tenyerem, majd a nyakamra. Rohadt hideg van...
A szemeimet lassan nyitottam ki, majd fellélegeztem. Megnyugtatta a lelkemet, hogy a redőnyt nem felejtettem el lehúzni tegnap, mert akkor...
- Jungkook? – hasított belém a felismerés, kipattant szemekkel. Azonnal felültem az ágyban, de még jobban meghökkentem, mert amint ezt megtettem, vissza is omlottam a matracba az alfelemben keletkezett szúró érzés miatt. Csak balra kellett volna nyújtanom a karomat, azonnal megkaptam volna a választ, de így véletlenül pont a csupasz mellkasára tapintottam. Odafordultam, de csak a homályos formáját véltem felfedezni amint mellettem terült el mélyálomban. Hatalmas sóhajt eresztettem ki a tüdőmből megnyugvásképp. Jungkook… nagyon forró a mellkasa. Talán még jobban felment a láza?
Visszadőltem az ő irányába fordulva s jobban ráhúztam a takarót félkézzel úgy, hogy a nyakáig bebugyoláltam, tűrögettem a teste alá a melegítő anyag végeit, hogy véletlenül se érje hideg. Csak nyöszörgött egyet, még jobban összekuporodva, akár egy kis csomag, mire közelebb bújtam hozzá, hogy jobban kivehessem az arcát.
- Kookie... jól vagy? – suttogtam a leghalkabban, mély hangtónusommal nehogy felriasszam, esetleg kellemetlen ébredést intézzek ezzel neki. Válaszul csak egy hümmögést kaptam, mire elhúzva a számat, inkább magam jártam utána a dolgoknak. A haját hátratűrve, a homlokára tapasztottam tenyerem, mire elképedtem. Mi a faszt hittem?! Nagyobb láza van, mint volt!
Óvatosan kászálódtam ki mellőle, hogy véletlenül se ébresszem fel, majd a konyhába menet tudjak neki hideg borogatást hozni. Ez az ápolás dolog nagyon távol áll tőlem, de hogy miattam lett betegebb, az is biztos. A kisméretű, átvizezett kézi törölközőt kifacsartam, hogy véletlenül se legyen benne több nedv, mint amennyi kell, így nem törődve a meztelenséggel, visszasiettem a szobámba, ahol egy apró résre húztam fel a redőnyt, hogy azért valamit én is lássak. Azonnal felelevenített Jungkook sápadt arca s még inkább aggódva térdeltem be mellé.
- Ez így nem lesz jó... – ráztam a fejem, amint a törölközőt hajtogattam össze, hogy a homlokára tudjam tenni. – Megpróbálsz a hátadra feküdni a kedvemért? – simítottam az arcára, fölötte ülve, mikor hátra a derekamhoz nyúltam. Zavarba jöttem, amint eszembe jutott, hogy tegnap mit tettünk, pláne, hogy minimálisan még... nem tudom, olyan mintha tényleg nyoma lenne, hogy ott járt volna, ahol más dolognak kellene kijönnie. Ejj...
Aprót fintorgott, majd nyelt egyet, míg a szemeit nagy nehezen résnyire nyitotta végre.
- Kook, ne haragudj – mondtam hirtelen, de magam sem tudtam, hogy minek böktem ki. Egyszerre éreztem bűntudatot és csalódottságot. Kierőszakoltam a tegnapi napot, gyakorlatilag elfeledve, hogy ő szarul van, de ugyan miért is érdekelt volna engem, Kim Taehyungot? Csalódtam magamban, most kurvára.
- Hmm… mi…? - szólt rekedtes hangján, laposakat pislogva, lassan fordulva az irányomba, akár egy kisgyermek. Az a megfáradt tekintet…
- A tegnapit... - ültem le mellé, törökülésbe húzva a lábaimat, az ölembe fektetve a kezeimet. Lázas, el van gyengülve, s valószínűleg tudtában sincs azzal, hogy mit tettünk az elmúlt éjjel. Legalábbis... nem mérte fel ésszel, szerintem. Inkább, reméltem.
Ahogyan az arcát vájkáltam a szememmel, a folytatáson gondolkodtam, de nem találtam a szavakat. Annyit vártam minimum, hogy kimondja: „Csalódtam benned”, „Teljesen igazad van”, „Kihasználtál”.


Bármit, ami nem csak tettekben, de immáron szavakba is átültetve bizonyítsa a tényt; rámásztam másnak – az mindegy, hogyha egy kurva a csaj – a pasijára úgy, hogy ő alig tudott ellenkezni. Nem...? De olyan megmozdulásai voltak, amiktől jogosan kezdtem el kattogni, sokkal többet látni a dolgok mögé, mikor beszámíthatatlan állapotban volt. Lefeküdtünk, az pedig tagadhatatlan volt, hogy a fellegekben járok, még ha csak tévképekbe is engedem szárnyalni magam, de őszintén, mit tehetnék? Én szeretem Jungkookot, az pedig, hogy ez a „hiba” megesett, arról kezdtem elhinni, hogy nem csak én tehetek. Elvégre... ő keresett fel önszántából.
- Úgy mondod… mintha egyedül te követtél volna el hibát… – igazgatta jobban a homlokára a hidegvízzel átitatott törülközőt egy apró, jóleső sóhaj kíséretében. Még így is szexi… Miért vagyok ilyen átkozottul önző fasz?
- Haragszol? – pillantottam le félve, de mégis tűrve a meglepően nyugodt tekintetét, hiszen nem erre vártam. Minimum egy kiakadásra, hibáztatásra, vagy... jómagam sem tudom.
- Taehyung,… - hunyta vissza a szemeit egy pillanatra. Látszódott, hogy próbálja összeszedni a gondolatait, mert én, a köcsög, már azonnal ébredés után ezzel bombázom. - Őszintén, ami megtörtént, szerinted visszafordítható…?  Csak… Felejtsd el. – hunyta be a szemeit kissé kótyagosan, s tudtam, hogy bármelyik percben képes lesz álomba szenderülni ismét. –  Nem számít, hiszen már megtettük.
- De...
- Ne gondolkozz ezen, elbasztuk… - vágott a szavamba, sóhajtva egyet.
Valójában kellemetlen volt a helyzet, ezzel pedig őszintén szólva, már nem tudtam mit kezdeni. Nem akartam tovább rontani a helyzetet, azt pedig szintén nem tudtam tagadni, hogy megérte, amit tegnap tettem, de az egészsége árán ez köddé vált. Mardosott a bűntudat is amiért Jungkook visszaesett, és itt van, mégis itt a húzóerő, ami azt tudatosítja bennem, hogy az én hibám az egész. – Tae - szakított ki ismét egy merengésből, amint odafordultam a bambulásból kissé bánatosan.
- Igen?
- Remélem, ezután elhiszed, hogy… fontos vagy nekem. A legjobb barátom vagy, nem akarlak elveszíteni… - nézett rám félig behunyt szemekkel, mint egy bebugyolált kiscica. Annyira meglepett a kijelentés, hogy a gyomrom liftezett egyet. A szemkontaktust tartottuk ingadozva, de nem mertem és nem is akartam elpillantani egy másodpercre sem. Ledőltem mellé s mivel a saját takarómat használta, ezért mardosta egy kicsit testemet a hűvös levegő, de nem volt vészes. Közelebb húzódtam hozzá a párnájára hajtva a fejem, mikor - amennyire tudta - felém fordította az arcát.
- Köszönöm. – Suttogtam pár centire tőle, mikor a fáradt szemeivel máshová tévedt, már megkérdőjeleztem volna zavartan, hogy miért pillog a mellkasomra. A választ megkaptam, hiszen kihúzta a takaróját maga alól és a puha anyagot áthajtotta rajtam. Hálásan mosolyogtam rá, miközben a mellkasom felforrósodott az apró cselekedettől. – Csak egyetlen egyszer utoljára… szabad? – kérdeztem a leghalkabban, mire elnyitotta volna az ajkait kérdésre készen, de én picit gyorsabb voltam. Azt a kis távolságot is megszüntetve, egy apró csókot nyomtam a szájára, míg a homlokomat a hideg törölközőjével összeérintettük az orrunkkal együtt, behunyt szemekkel. Apró puszikat nyomtam nyuszifogait fedő párnácskáira, amit nagyon nem ellenzett, ez pedig még jobban felizgatott.
- Mmh… - bújtam közelebb, ahogyan a forró mellkasa találkozott az enyémmel. - Tae… - lehelt az arcomra, ahogyan a tarkójára simítottam.
- Bocsánat, tényleg megverhetsz legközelebb, de ezt meg kellett tennem. – Masszíroztam az ujjbegyemmel, leheletnyit kipirult fejjel, érezve még a forróságot a számon, mellyel ő szolgáltatott a magas test hőjének köszönhetően.
- Tudod, hogy többet nem szabad... – Hajtotta le a pilláit véglegesen, elhalkulva a cirógatásom közben, míg egy mély sóhaj hagyta el a tüdőmet. A kezét az arca mellé fektette a párnára, míg én arrébb húzódtam, hagyva egy kis teret neki. Tudom, hogy nem szabad többet semmi ilyet tennem, hogy neki van valakije, de mégis bizonyít valamit, hogy ez az egész megtörtént. De úgy teszek, ahogyan mondott, hiszen a barátsága, a szeretete… még ha nem is olyasfajta szeretetről van szó, végtelenül boldoggá tett. Egyszerűen reméltem, hogy jobban lesz, hogy százszázalékosan láthatom majd újra az iskolában, teljes erőbedobással. És, hogy továbbra is vigyázhatok rá…


Jungkook


  Szinte bekómáltam, fel sem bírtam ébredni Taehyungnál, annyira kiütöttem magamat. Forrt mindenem, egyszerűen végtelenül le voltam gyengülve, de miután apáék jöttek értem, sokkal könnyebb volt kipihennem magamat a saját ágyamban, mindentől függetlenül. Majdnem egy egész hetet töltöttem ismét otthon betegállományban, mikor kezdett javulni a helyzet. Végre megszűnt a lázam s igyekeztem rendbe jönni, újra erőnlétben lenni. 

Az ágyamban fekve dörzsölgettem a szemeimet, miközben hűvös szél fújt be az ablakomon. A takarót fentebb húztam lustán nyöszörögve, mikor apró mancsok bemélyedését tapasztaltam a matracban felém közeledve.
- Fasírt… - simítottam bele a bundájába, míg a mellkasomhoz dörgölőzött. – Na, szőrös leszek, te golyó! – mosolyodtam el, ahogyan arrébb húzódtam, míg a csupasz mellkasomról sepertem le a macskaszőrt egyenesen a lepedőre. Na ja, az nem baj, ha ott marad a lepedőn, áh, nem…
A fejem jobban a kispárnába préselve, nyammogva fordítottam a lustán elhelyezkedő cicám felé, mire ismét behunytam a szemeimet. Amilyen az állat, olyan a gazdája? Még tudnék aludni.
- Jungkook, kitudnál jönni segíteni? – hallottam meg anyukám hangját, amire azonnal kipattant a szemem ismét. Na… igen. Mégsem. Teljesen ellustultam, amíg itthon voltam, de tényleg ideje lenne már visszavágódni a rendes kerékvágásba. Már ha… lehet rendesnek nevezni bármit is. Elvégre, valóban beteg voltam, de nem csak emiatt húztam itthon jobban az időt, hanem mert magamba fordultam, de közel sem a rossz értelemben. Eltengettem mindennapjaimat, a történteken morfondírozva, mikor kicsit kitisztul a fejem. Soominra gondoltam, de leginkább Taehyung tette ki a gondolataim nagy részét. Nem értettem, hogy mégis mi a fene ütött belém, de akármennyire próbáltam kizárni a fejemből a történteket, annál inkább csak bevésődtek oda. Akárcsak Taehyung kéjjel teli arckifejezése, amit még életembe nem láttam. Eleinte mikor lábadoztam, úgy éreztem, hogy ez az egész csak annak tudható be, hogy beszámíthatatlan állapotban voltam, azért történhetett minden. De amikor lassan az álmaimban is feltűnt, szintén ez volt a helyzet. Azt hittem, hogy annyira sokkolt az egész dolog, hogy így vetült ki, de... mire tudatosult bennem az, hogy én lefeküdtem vele, és ráadásul még élveztem is, betelt a pohár. Kibaszott reakciókat váltott ki belőlem úgy, hogy olyan arcokat vágott szex közben, amit nemhogy nem láttam, de még csak el sem tudtam volna képzelni soha. Nem mintha szerettem volna, de... valahogy nem bántam, hogy láthattam.
„Nem. Ez mind csak azért van, mert egyszer hibáztam, de többet nem történhet meg. Hogyan tetszhetne nekem Taehyung?” Gondoltam én ideig-óráig. Utána akkor esett le a tantusz, hogy folyamatosan csak azon a köd fátyolos éjszakán jár az elmém, mikor Soomin felhívott megkérdezni, hogy hogy vagyok.
Mire sikerült kikelnem az ágyból, anyának segítettem bepakolni a beszerzett cuccokat, majd elvéve a szatyorból egy konzerves dobozt, leguggoltam, hogy a tetejét kibontva megetethessem a cicákat, egyenesen a táljukba öntve az eledelt. Hmm… pár napja hívott fel Soomin, amikor a twittert olvasgattam, mikor Taehyung és Hoseok közös képébe botlottam, amin a parton pózolnak. Hoseok a fűben hasalt, Tae pedig úgy tett, mintha éppen megtaposná a másikat büszke pózban, kihúzva magát, csípőre tett kezekkel. Nem mondom, elmosolyodtam. Legalább jól szórakoztak…
Tényleg nagyon sokáig nem beszéltünk, és az az elhatározás, hogy én akkor, aznap átmegyek hozzá, nos… már meg sem tudnám állapítani, hogy hogyan történt minden. Én csak szerettem volna visszakapni a barátomat, de teljesen összekavarodott az elmém azon az éjjelen. Éreztem, ahogyan a fejem lehúz, forrósodik mindenem, és már arra sem eszméltem fel, hogy Taehyung a nyakamat csókolgatja, olyan szinten szét voltam esve. Csak foszlányok maradtak meg aznapról, de tisztán emlékszem, hogy lefeküdtünk, ebben biztos voltam, de arról, hogy mi lesz ezután, őszintén szólva, a leghalványabb lila fingom nem volt róla. Igyekeztem nem megtörténtté tenni ezt a helyzetet, talán ezért kellett egy kis idő számomra, hogy próbáljam meg valamennyire elfeledni a dolgokat, viszont… Nem ment. Kurvára nem ment. Ez pedig kibaszottul felidegesített és nem, hogy alig bírtam figyelni Soomin szavaira, de még meg is kérdőjelezte, hogy van-e valami bajom. Persze… mondtam, hogy semmi különös, csak kedvtelen vagyok, ő mégsem hitt nekem. Múltkor azt mondta, hogy ma átjön, mert lesz ideje, így gondoltam, miért ne? Legalább elterelődnek a gondolataim Taehyungról valamennyire.
- Ah, nem! – kuncogott édesanyám a nappaliban, mire kihajoltam a konyhából, az utolsó üdítőt is a helyére téve, kíváncsian. – Akkor most pénteken, mikor jöttök? – kérdezett, vidáman, mire csak félig felhúzott szemöldökkel sétáltam a szekrényhez, annak ajtaját kinyitva, hogy bedobhassam a szatyrot. Leültem a konyha padlóra törökülésbe, úgy figyelve Fasírtot, ahogyan eszik. Lassan Vicky is megérkezett, egyenesen a kiságyából. Jó, nála azért még nem vagyok lustább. - Egy pillanat. Jungkook, megint beteg szeretnél lenni? Vegyél fel egy pólót, mert megfázol! Nem maradhatsz ki többet az iskolából, kicsim. – Hallottam anya megdorgáló szavait, mire egy grimasz kíséretében a térdemre téve a könyökömet, a tenyerembe fektettem a fele arcomat, úgy támaszkodva.
- Egyél, pici cica… - simítottam végig barna szőrű macskán, nem hallgatva azonnal anyára, míg a kicsit nagyobb termetű, dagibb társa is mellém kullogott. Imádom, annyira édes kis húsgolyó ez a dög…
- Várunk szeretettel, de akkor mindjárt indulok is. Már végeztem a munkával, szóval… tudod, milyen ez! – szinte éreztem, ahogyan mosolyog. Mi van anyám, szeretőd van, vagy kivel beszélsz?
Eltelt még vagy bő tíz perc, mire végre szándékozott letenni a telefont. Nem, nem zavart, csak kellemetlen végighallgatni más beszélgetését, de az isten sem akart felsegíteni a padlóról, annyira jó hűvös volt.
- Anya, kivel beszéltél? – kérdeztem, lassan feltápászkodva, nyögve egyet, ahogyan megreccsent a csontom. Baszki, újra mehetnék már futni… ez így nem pálya.
- Oh, csak Eonjinnel. Holnap átjönnek hozzánk vacsorára – mosolygott, s felpattanva igyekezett be hozzám a konyhába, mire elgondolkodtam a konyhapultnak dőlve. Ehh, de hideg… Imádom.
- Ki az az Eonjin? Ismerős a neve… - fordultam meg, hogy a szekrény tetejéről vehessek le egy bögrét.
- Taehyung mamája – pakolászott mögöttem, mire megdermedt a kezem is a levegőben.
- A mamája? – kérdeztem vissza, mintha csak rosszul hallottam volna. Tényleg, őt hívják így…
- Igen, nagyon kedves asszony! Mióta elhoztunk téged tőlük, megharagudtam magamra, amiért elengedtelek, hiszen csak jobban megbetegedtél. Ezért szerettem volna nekik meghálálni, hogy a gondodat viselték egy napig, amíg eltudtunk menni érted apáddal. – Azt hittem rosszul hallok.
- De ezért ebédet, vagy… vacsorát rendezni nem túlzás? – kérdeztem megfordulva, kissé feszülten téve a bögrémet a csap alá, hogy vizet önthessek bele. – Elvégre eltelt lassan egy-két hét, miért most? – kérdeztem, zavartan nevetve, mire összeültünk az asztalnál, végül én is csatlakozva, míg ő az magazint tárta szét.
- Nem igazán ismertem eddig őket, de miután elbeszélgettem velük, nagyon szimpatikus embereknek tűntek. Ugye az osztálytársad kedves szülei. Ráadásul Taehyung mamája kész cukrász – legyintett, mire rásandítottam. -, elugrottam a kérésére a cukrászdájukba és nem mondom, de valami hihetetlenül finom dolgokat készítenek – kuncogott -, nem vagyok édesszájú, te is tudod, de megleptek elég szépen.
- Oh, anya… - hunytam be a szemeimet egy pillanatra, hatalmasat sóhajtva, majd újra rászegezve az íriszeimet. Ki a fene gondolta volna, hogy pont vele beszél? Komolyan, kezdem elhinni, hogy az élet egyre jobban kiakar velem cseszni ott, ahol tud. Bele se kellett gondolnom, ha a családot hívta, akkor Taehyung ezer százalék, hogy jönni fog. Még csak fel se készültem arra lélekben, hogy megint találkozzak vele, erre holnap már… itt is lesz? Ez komoly?
 


Taehyung

  A hátamra feküdtem a kétszemélyes padon, lóbálva a lábamat karjaimmal együtt, fütyörészve, míg a többiek valahogy egyáltalán nem tudták elrontani a jókedvemet. Miért ilyen király a hangulatom? Tudja fene, süt a Nap, a fecskék csicseregve dalolnak, a fák leveleit fújja a szél, mintha semmi gond nem lenne, Jimin megint lefeküdt az egyik tanárnőnkkel, a srácok pedig vidáman festik a falat a teremben továbbra is. Békés napok vannak, ez tény, nemsokára itt az év vége, mely a gála eljövetelét is jelenti. Nem tudtam, hogy mennyire jó az, amit csinálok, de bíztam magamban, abban, hogy még van elég időm gyakorolni, hogy a lehető legjobb legyen a fellépés.
- Hmm… Taehyung, idehoznád nekem a lilát? – hallottam meg a legidősebb társam hangját, mire pillogva hajtottam előre a fejemet, a testemet nem mozdítva, a láblengetéssel is megállva. Éppen a falat festette két vödörrel az oldalán, míg Hoseok a létra legtetején egyensúlyozott, miközben a felhőket próbálta felfesteni Jin kérésére. Szerencsétlent is betalálta.
- Minek, nincs elég szín ott? – vonogattam meg a szemöldökömet, mire nekem háttal, kiegyenesedett. – Jól van, nem azért mondtam – keltem fel azonnal, lepattanva a padról. – Tudod, hogy viszem, na – fordultam az ajtó irányába, ahol a vödrök pihentek.
- Mi? – fordult meg, felvont szemöldökökkel nézve rám. – Ja, hogy megijedtél? – mosolyodott el. – Ne aggódj. Jimin miatt kell a lila – túrt bele halvány rózsaszínes hajkoronájába, míg a másik kezében az ecsetet tartotta vigyázva, hogy ne érjen hozzá hófehér farmernadrágjához. Ő is tudja, hogy mi az ideális játszóruha, ha unatkozik.
- Miért pont lila? – fogtam a drótfület, mely hozzá volt rögzítve az oldalaihoz, hogy odavigyem a lezárt tetejű vödröt neki.
- Mindig kielégületlen – vakargatta meg a fejét, majd pár lépést mellém hátrált, hogy onnan jobban szemügyre vehesse az alkotmányukat.
- Érthető – bólogattam egyetértően.
- Így jó lesz? – kérdezte majdnem a mennyezetet fejelő társunk, mire egyszerre kaptuk felé a fejünket. Ahh, belegondolva, már nincs semmilyen óránk, mi mégis itt vagyunk. Én azért, mert Hobi szeretne bemenni a városba vásárolni valami új videojátékot, Jin pedig már szerette volna befejezni a freskóját, de Namjoon nem vállalta el a fű és az ég további munkálatait a falon, így… Jin befejezte, majd a virágokat is elkezdte. De Hoseokot szépen betalálta, én pedig nem voltam hajlandó segíteni, mert tudtam, hogy ha valamihez hozzáérnék, esetleg rálehelnék a falra, akkor az lenne, hogy; „Taehyung, baszd meg, miattad lett szar megint ez is!”
Jin nem lenne rossz srác, valójában jó arc néha, de… hozzám kifinomult. 
Ezt tényleg én gondolom?
- Fogni rá – mutogatott a kezével a rózsaszínhajú, míg Hoseok egy fáradt sóhajt hallatott. Tényleg túl kedves volt, bármit kértek, megcsinálta. Majdnem bármit. Örültem, hogy ott volt nekem Hoseok, és annak is, hogy hihetetlen nehezen, de megosztottam vele, a velem és Jungkookkal történteket, és hát… eléggé nehezen ment. Az egész dolog mikor megtörtént, nem tudtam, hogy mitévő legyek, egyedül csak az járt a fejemben, hogy jobban legyen és menjen le róla a láz. Féltem, hogy ha felébred, vagy kicsit kitisztul a feje, nekem ront, vagy megharagszik, de ez gondolat még aznap délelőtt elszállt, mikor mélyen aludt az ágyamban. Még anyáékat se hívtam fel, hogy Jungkook itt van, és mi történt vele, hiszen először próbáltam megoldani a helyzetet, hogy segíteni tudjak, ami lehet, hogy jól is jött, csak nem voltam biztos benne, hogy mennyire. A hideg borogatás segíthetett, mert miután levettem a homlokáról, nem tudtam, hogy miként ellenőrizzem a testhőjét. A lázmérő pedig valahol elvolt pakolva, így más jutott eszembe.
Végül eldöntöttem, ahogyan anya technikáin gondolkodtam, hogy az ajkaimat érintem a homlokához, hogy véletlenül se tévedjek. Mikor odahajoltam, elseperve a homlokát fedő tincseit, bizonytalanul nyeltem egyet. Nem volt ebben semmi, csak megnéztem, hogy milyen magas a hőmérséklete… Viszont, amikor hozzáértem, elhümmögte magát, mire hirtelen azt se tudtam, hova pattanjak. Persze meg se tudtam moccanni, mert lefagytam, ahogyan a fejéhez érintettem az ajkaimat. Szerencsére nem ébredt fel, így egy hatalmas lélegzetvétellel húzódtam el. Pár pillanatig újra nem bírtam ellenállni a késztetésnek, az alvó, kiszolgáltatott énjének, és óvatosan a szájához érintettem az enyémet csücsörítve. Szerencsére megtudtam, hogy már valamennyit hűlt, viszont ez az apró 
teszt, lehet, hogy túlzás volt, de betudtam annak, hogy az ő érdekében történt így. Az állapotát figyelve, elszégyelltem magamat, hiszen csakis én tehettem róla. 
Mielőtt jöttek a szülei, egyedül csak felöltöztetni mertem, amennyire csak tudtam, hogy azért mégiscsak… kizárjam annak a kérdésnek a felmerülő lehetőségét, hogy: „Jungkook miért fekszik az ágyadban pucéran, ráadásul ragacsos bőrrel, drága jófiam'?”

Azóta sem találkoztam vele, hiszen a szülei csak éppen hogy összekaparták nálam, hogy lesegítsék az autóig, miközben szédelgett. Félig alva sétált az apja és az anyja között. Az túlzás, hogy ő magától ment, az anyukája karolta át…
Ezek ellenére örültem is, meg nem is. Szerettem volna elmenni hozzá, minden nap azon gondolkodtam, hogy megkérdezzem-e vagy ne, hogy hogyan érzi magát. De úgy éreztem, hogy ezek után talán végleg abba kéne hagynom ezt az álmodozást. Önző lettem mellette, de ha újra iskolába jön, szeretnék vele leülni, beszélni, vagy sétálni egyet, hiszen csak ezt az egyet szeretném. Tudom, hogy Jungkook csalódott bennem, éppen ezért megértem, ha látni se kíván, de az, hogy a legjobb barátjának nevezett így is, mindezek után, jókedvre derített egy picit. Be kell telnem ennyivel, nem lehetek önző, nem vágyhatok többre, se rá. Én csak beszélgetni szeretnék, vele lenni, úgy, mint régen, ha ő is. Kimondhatatlanul vártam, hogy újra meglássam az iskola kapuiban besétálni.


4 megjegyzés:

Lara írta...

gyaaaaaaa ez nagyon jóó lett! annyira édes, hogy Tae így aggódik érte TT ♥

Ivy írta...

Eszméletlen jó :) :*

Névtelen írta...

Nagyon jó rész volt, mint mindig, viszont nekem telefonon nem akarja megnyitni a blogot, és én általában csak telefonon vagyok, mivel a géphez nem igen jutok oda sose... TT
Na mindegy, kíváncsian várom a folytatást!^^

Névtelen írta...

Nem lesz folytatás? :( Imádom!